A kismadár
Végre nem kínoznak beteg álmok,
Vérem, rémes látomások.
A tegnap nyugodt éjszaka volt,
S az éjben egy kismadár dalolt.
Lelkem fájdalmát sírta dala,
Olyan volt, mint a jóság angyala.
Mint kit Isten küldött fénynek,
Hogy elűzője legyen a zord időknek.
Sírjánál zeng Ő hajthatatlan,
De megzavarják, akaratlan.
Egy percre elhallgat, kinyitom szemem,
Segítségért nyúlik mindkét kezem.
De senki sem fogadja, visszazuhanok,
Árnyékok körében, lassan elpusztulok.
Lehunyom pilláim, a nyugalmat nem találom,
De a kismadár énekét újra megcsodálom.
Egy csepp, a földre hull,
A sírföld mely egyre csak fakul.
A felirat, mettől meddig élt,
Hány keserves évig hiába remélt.
S, hogy búcsút már nem vehet tőle senki,
Tán jobb volna elvesztését, elfeledni.
Árnyékból kilépve, járni a fényben,
Nem maradni többé a sötétben.
Egyre és egyre csak énekelt,
Valakiről kit senki nem felejt.
Valakiről ki tudta mi az: soha nem sírni,
Valakiről ki tudta milyen az: egyedül meghalni. |