Elveszve Vénám, mi adta az ihletet, elveszett, Szívem a sok bánattól megkeseredett. A költő ki voltam, s lettem volna, Elveszik, folyton, s megint, újra. Írni nem tudok, se strófákat zengni, Kedves rímeket magasba emelni. Fájdalmam versbe költése sem megy már, Minden mi körbevesz, mocsok és sár. Rebegő pillám, hiába ejt könnyet, Hiába ontja a rengeteg cseppet. Ostobán, gondolván az elmúlt időkre, Vissza a sok régi, kellemes emlékre. Midőn, emlékezvén, újra felkacagok, Magamhoz papírt és tollat ragadok. Írni kezdek, s lassan haladok, bár, Megszületik az első rímpár. De az írás abbamarad, ismét elakadok, Körbenéz a szobában, csak magam vagyok. Egyedül, s szívembe nyilall a fájdalom, Beteg lélek az enyém, csak ártalom. Hangosan kiálltok újra és újra, Fáradtan zuhanok, vissza a porba. Ajkamra több szót nem vevén, Meghalnék én e nap, éjjelén. Hisz vinni sorsom már nem bírom, Piszkos arcomon lévő könnyeim közt feladom. Nem kelek fel többé, csak fekszem a mocsokban, Lassan halok meg, szenvedve, kínokban. Vagy mégsem? Kérdem, s egy hang szól minek nyoma, Keserves szívem legbelsőbb zuga. Vagy mégsem? Kérdem, s egy hang szólal újra, Ne félj gyermek, megvédelek, szavamra. Könnyeim pergése megáll, s felnézek, Némán de könyörgök, segítséget kérek. S remegő kezei, ölelésébe hullva, Találom meg békémet, először újra.