Higgy!
Higgy varázsos önmagadban,
szárnyalj szélnél szabadabban,
jeges télen higgy a nyárban,
esőben a szivárványban.
Higyj ha nem hisz benne senki
ha jobb volna elfeledni,
régi napok szép emlékét
nyári alkony piros fényét.
Hinni kell, ha összetörnek
gonosz lelkek meggyötörnek,
ha átkoznak gonosz nyelvek
nem szeretnek, nem ismernek,
mert ha nem hisz többé senki,
álmainkat elfeledni,
a csodákat eltemetni
jaj az ember kénytelen.
Nem lesz többé semmi sem.
Hamvába hal a varázslat,
táltos dobon sosem szállhat,
szárnya törik a tündérnek,
sírból a halottak kélnek,
csontkarmukat feléd nyújtják.
nincs segítség, nincs biztonság.
Mitől csak a hited védett,
csontdémonok, hideg rémek,
világodat elözönlik,
halálodat így köszöntik.
Rabszolgája lész a holtnak,
búcsút inthetsz napnak, holdnak,
örökláncok leigáznak,
ha a mesék nem vigyáznak.
szállj a szélnél magasabban.
csókold meg az öreg holdat,
távoltartja ő a holtat.
világok kapuját őrzi
míg ősregéit meséli.
Mert a mesék, csodás álmok
megfojtják azt ami álnok
Hinnem kell hát a mesékben,
minden éjjel megidézem
vén sámánok szellemét.
tanulom az őszenét.
Mert ha egyszer elfeledjük,
világunkat eltemetjük
legyőznek az árnylidércek
gyermekeid éjjel félnek,
ha meséid nem védik meg
világlátó szép szemük.
holttá válik életük.
Halált hozó
Vörös rózsa száll a szélben,
Gyermek szívek a sötétben.
Kósza árnyak, lopják álmuk,
Romba dől hát a világuk.
Álmuk lépked, mesét fecseg,
Szürke óra lassan ketyeg.
Öreg zongora hangja hamis,
Hegedűnek húrja is.
De a zene folytatódik,
A sok gyermek forgolódik.
Rémes álmuk életre kel,
Látomásuk mélybe terel.
Fény nélküli pokolba,
Hideg, vérmes mocsokba.
Hol többé a rózsa nem száll,
Reményt vesztve, megfagyva áll.
Szirmai már feketednek,
Elhullanak, vérbe vesznek.
Lesz az halált hozó virág,
Bűntől égő, rothadt világ.