Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 1. fejezet A Gimnázium negyedik osztályának éppen testnevelés órája volt. A fiatal tanárnő jóindulatú mosollyal szemlélte a diákokat, amint azok kötelet másztak, szekrényt ugrottak, a gerendán tornáztak, vagy a földre fektetett szőnyegen bukfenceztek. Ebben az osztályban mindössze négy fiú volt, a többiek – összesen huszonheten – lányok. Így természetesen nekik jutott a főszerep. Az egyik lány feltűnően ügyes volt minden szeren. Most éppen a gerendán sétált, és a tanárnő lélegzetvisszafojtva figyelte Leona minden mozdulatát. A teste erős és hajlékony volt, a lécen éppoly könnyedén ugrott spárgába, mint a talajon, vagy ugrott fel fél méter magasra, és biztonságosan érkezett meg. Nem csak a tanárnő, de a többiek is tátott szájjal bámulták a gyakorlatot. A lány mosolyogva körülnézett, megfordult, és néhány lépés után egy szaltóval könnyedén leugrott a gerendáról. Az osztályból többen tapssal jutalmazták a mutatványt, ami minden tesi óra kelléke volt. Leona elégedetten fogadta a tapsot, majd a lécet otthagyva a kötelekhez lépett. Csak néhány pillanat telt el, és máris fölmászott legközelebbi tetejére, és ha a kötél engedi, a plafont is megérinti. Leona a magasból figyelte az eseményeket. Ő maga kitűnő tornász volt, őstehetség, akinek semmilyen gyakorlat sem okozott különösebb gondot, de az osztálytársai nem születtek ilyen szerencsés csillagzat alatt. A lány kicsit gúnyosan elmosolyodott, amikor az egyik lány, Kitti zsákként dőlt el kézenállás közben, a tanárnő segítsége ellenére. Szerencsére nem lett semmi baja: egy pillanat múlva már fel is állt, és a sor végére ment. A terem ajtaja kitárult, és az osztályfőnök lépett be rajta. Habozva megállt, és a testnevelés tanárnőt kereste meg a tekintetével. Mikor végre felfedezte, odasietett mellé. Néhány szót a fülébe súgott, mire a tanárnő elsápadt. Leona kíváncsian lekúszott a magasból. Sokért nem adta volna, ha hallhatja, amiről a tanárok beszéltek. Bár az osztályból sokan rájuk figyeltek, még mindig túl nagy zajt csaptak azok, akik szorgos módon a tornaszereken maradtak. Az osztályfőnök háttal állt neki, így az arcát nem láthatta. Mégis a lány lefogadta volna, hogy néhány másodperce még őt nézték. A tesiórát vezető tanárnő arckifejezését viszont látta, amiről egyértelműen a döbbenet volt leolvasható. A lány közelebb merészkedett, de a zaj miatt semmit nem tudott kivenni a beszélgetésből. Végül az osztályfőnök hátat fordított a tanárnőnek, majd kisietett a teremből. A tanárnő megfújta a sípját, mire az osztály figyelme visszaterelődött a tornaszerekre. Leona a szekrényhez került. Míg a sorára várt, a tanárnő odalépett hozzá. – Papp tanár úr beszélni szeretne veled óra után – mondta neki. A lány egy pillanatra meghökkent: mit akarhat tőle az osztályfőnök? Nem csinált semmi hülyeséget az elmúlt időben, a dolgozatai viszonylag jól sikerültek, és kivételesen egy tanárral sem szemtelenkedett. De akkor mi lehet annyira sürgős, amiért Papp még a tesi órára is lejön? Leona abszurdnak érezte a helyzetet. Amint kicsöngettek, a lány villámgyorsan az öltözőbe szaladt, magára kapta utcai ruháit, és még egy perc sem telt el a csöngő óta, már le is fékezett a tanári szoba előtt. Bekopogtatott, és nem is kellett sokáig várnia, mire Papp kinyitotta az ajtót. – Beszélni akart velem, tanár úr – mondta kissé lihegve. Papp bólintott, majd intett a kezével, és az igazgatói iroda felé indultak a zsúfolt folyosón. A körülöttük lévő diákok a következő órájuk helyszínére igyekeztek, de Leona most nem figyelt rájuk. Követte a tanárt, aki magasságának köszönhetően könnyedén utat tört közöttük. A lány jól sejtette: kisvártatva benyitottak az irodába, bár neki fogalma sem volt róla, hogy miért. Nem maradt sok ideje ezen töprengeni, és amint odabent körülnézett, kicsit meg is nyugodott. Rajtuk kívül még hatan voltak bent. Három diák – mind az évfolyamtársai és ismerte is valamennyit – valamint az osztályfőnökök. Az igazgatónő az íróasztal másik végében ült. Helyet mutatott Leonának és Pappnak is, mire ők is leültek a nekik biztosított két szabad székre. Az igazgatónő mélyet sóhajtott, mielőtt belekezdett volna a mondanivalójába, majd a diákokra szegezte a tekintetét. – Azért hivattalak benneteket – kezdte halkan – mert a ti osztályaitokat választotta ki a hadügyminisztérium ebből a gimnáziumból. Leona érezte, hogy elsápad. Az igazgatónő rövid hatásszünetet tartott, majd összeszedte a gondolatait és folytatta. – Mint arról már sokat hallhattatok, háború van. Nem tudom biztosan, hogy mennyit tudtok róla, ezért az lesz a legjobb, ha az elején kezdem. Fél évvel ezelőtt az amerikai hadsereg kivonult Irakból, többé nem tartották felügyelet alatt az országot. Az „olajhatalom” azonban csak erre várt, és két héttel később hadat üzent Amerikának, atomfegyverekkel fenyegetve. Ez akkor nevetségesnek tűnt, de kiderült, hogy Irak nem viccelt, és el is kezdte a hadműveletet az észak-amerikai állam ellen, bár nem váltotta be az ígéretét. Ma már biztosak vagyunk benne, hogy nincsenek atomfegyvereik, azonban sokkal fontosabbá váltak a biológiai fegyverek. Természetesen a Biotrinre gondolok. Ez a szer – amit már a mi hadseregeink is alkalmaznak – ha úgy tetszik, sérthetetlenné, örökéletűvé teszi az embereket. Ma még csak a katonák kaphatják meg. De ez nem volt elég, mert a Biotrinnek ellenszere is van, és a fájdalomnövelő is kedvelt fegyver a háborúban. Amerika három hónapja kért segítséget az európai államoktól, kilenc hete pedig sor került Magyarországra is. A NATO országai küzdenek Irak és a hozzá csatlakozó országok –Afganisztán, az Arab liga, Kína és immár Oroszország ellen is. Fegyvereink, pénzünk van elég. De a katonáink egyre fogyatkoznak. A NATO tanácsa ezért úgy döntött, hogy ebben a végzetes háborúban segítségül hívja a még független fiatalokat is, minden országból. Így a középiskolák negyedik osztályai behívásra kerültek, először a nagyobb országokban, és most Magyarországon is. Véletlenszerű sorsolás alapján választották ki a mi iskolánkat, és ugyanígy a ti osztályaitokat. A bevonulás kötelező jellegű. Négyeteket azért hívattam ide, mert kaptok egy lehetőséget. A hadsereg az utóbbi hetekben átalakult. Lehetőség nyílik arra, hogy akciócsapatokat képezzenek. Ez a módszer külföldön már jól bevált, és annyiból áll, hogy az adott csapatot egymást jól ismerő emberekből állítják össze, adott esetben egy osztályból. A kiképzőjük szintén egy osztálytárs, aki előzőleg részt vesz az Ursula, Sirius vagy Orion programok egyikén. Végső soron ezért akartam beszélni veletek. Ez nem kötelező jellegű, a kiképzés alatt is bármikor kiléphettek. De ha vállaljátok, haladékot adhattok az osztálytársaitoknak. Ha nemet mondtok, akkor az osztályotoknak azonnal be kell vonulnia, és a kisprogramok – a Merkúr, Mars vagy Jupiter – szerint kerül sor a kiképzésükre. Ha viszont a felkérésre rábólintotok, társaitok még három hónapig itt maradhatnak a gimnáziumban, és ha sikeresen végigcsináljátok az egyik programot, akkor ti fogjátok őket kiképezni. Ők addig nem fogják tudni, hogy ti hova kerültetek. Azok közül, amiket elmondtam, már sok mindent tudtatok, és most úgy látom, hogy épp elég újdonságot hallottatok. A döntés csakis rajtatok áll, de azt kérem, hogy jól gondoljátok át. Aki igent mond, egyedül megy. Aki nemet, az osztállyal együtt. – Nem ad sok választási lehetőséget – jegyezte meg Leona. – Nem rajtam múlt – sóhajtott az igazgatónő – Jobb lenne, ha hamar döntenétek. – Mennyi gondolkodási időt kapunk? – kérdezte a lány. Az igazgatónő az órájára nézett, majd így válaszolt: – Legyen tíz perc. Több idő nincs. Leona körülnézett. A másik három „kiválasztott” maga elé meredve próbált gondolkozni. A két fiú – Rácz Ferenc és Bereczki Viktor arcáról bizonytalanságot olvasott le, a mellette ülő lányéról – aki az egyik legjobb barátnője is volt egyben - viszont kisebb pánikot. Leona megpróbálta gyorsan végiggondolni a helyzetet. Ő mindenképpen megy katonának, bárhogy dönt is. De az osztálytársainak még kelleni fog az a három hónap haladék. Vagy ő, vagy mindannyian… Akkor hát nincs min gondolkodni. – Vállalom – szólalt meg hirtelen. Hallotta, ahogy mögötte Papp tanár úr fölsóhajt. Tinára nézett várakozásteljesen. Ő viszonozta a pillantást, majd lassan, de jól láthatóan bólintott. A két fiú is összenézett, majd egyszerre szólaltak meg. – Megyünk! – de a tekintetükben ez volt: „Ha a lányok nekivágnak, akkor mi sem hunyászkodunk meg a feladat előtt!” – Melyik programmal fognak kiképezni minket? – kérdezte hirtelen Tina. – A Siriusszal – válaszolt készséggel az igazgatónő – és azonnal indulnotok is kell. Lent, a kaputól nem messze vár benneteket egy busz, ami a kiképzés helyszínére fog szállítani benneteket. A szüleiteket még ma értesítjük. – Az enyémek már számítottak rá, hogy hamarosan elvisznek – mondta Viktor, és a többiek részéről egyetértő morgás volt rá a válasz.   *   Az igazgatónő a kapuban búcsúzott el tőlük. Ahogy mondta, ötven méterrel arrébb egy busz várakozott, tele hasonló korú fiukkal és lányokkal. Az egyik férfi, egy katona, akinek a zubbonyán rangjelzés díszelgett, lelépett a járműről, és az érkezők elé állt. Leona torka elszorult egy kissé a katona feszes testtartását, érzelmektől elszokott arcát figyelte. – Üdvözlöm önöket – szólalt meg harsány hangon – A nevem Kapás Sándor őrmester. Szálljanak be, és a járműben rövid felvilágosítást kapnak. Leona lépett fel először a buszra. Az már majdnem tele volt: úgy tűnt utolsókként érkeztek. A lány egyből megcélozta az egyetlen dupla szabad helyet, és pár másodperc múlva Tina is csatlakozott hozzá. A két fiú is talált helyet magának. Utolsóként szállt fel Kapás őrmester. Az alakja tekintélyt sugárzott, ahogy szembefordult velük. – Most a kecskeméti kiképzőtelepre szállítjuk önöket. Ott fog eldőlni, hogy ki megy, és ki marad. Az első megpróbáltatás a Biotrin beadása lesz. Aki kibírja, az helyet kap a kiképzésen. Tudniuk kell, hogy bármikor, akár most is kiléphetnek. – A kecskeméti telepet Sirius és Orion programra alakították ki. A tervek szerint egyszerre, egy csapaton belül fog futni a kettő: kilencven ember Siriuson, tíz Orionon indul. A kiképzés folyamán váltani nem lehet. – Ma, az első nap a tennivalójuk a következő lesz: a megérkezéskor sorakozó és elosztás a szállásokra, majd kilenc órakor sor kerül a Biotrin beadására. A négy diák tudomásul vette a közleményt. Kapás őrmester hátat fordított nekik, és leült az első ülésre, a továbbiakban szó nélkül hagyva bármiféle rendbontást a buszon. Leona kibámult az ablakon. A városból gyorsan kiértek, és erdők, szántóföldek és tavacskák mellett haladtak el. A lány nem sokat látott ezekből, bár a szeme a tájon függött. Sokkal inkább a gondolatai foglalkoztatták. Fél órával ezelőtt még fogalma sem volt minderről, hogy katona lesz, főleg nem arról, hogy ennyire hamar. Most gyökeresen meg fog változni az élete, minden, ami eddig számított valamit, jelentéktelen aprósággá törpül. Bár figyelte a híreket és sok mindent tudott a háborúról, így azt is, hogy már a gimnáziumok és középiskolák végzőseit is behívják, arra mégsem számított, hogy már ma rá is sor fog kerülni. Előzőleg megpróbált a lehető legtöbb információt összegyűjteni a politikai és katonai helyzetről, de csak nagyon kevés adatot tettek elérhetővé a civilek számára. Így nem tudhatott eddig semmit a különböző programokról, vagy arról, hogy hol vannak a kiképzőtelepek. A Biotrinról is vajmi keveset hallott, mindössze annyit, hogy egyelőre csak katonák kaphatják meg, és a hatásáról is csak most, az igazgatónő elbeszélése adott némi felvilágosítást. Tina hasonlóképpen érezhetett. A máskor oly vidám lány most némán meredt maga elé, megnyerő, elbűvölő beszédstílusa teljességgel elveszett. Nem tudott mit mondani vagy kérdezni, és bár a legtöbb helyzetben könnyedén feltalálta magát, ez még számára is sok volt. Az út több mint egy órán át tartott. Ez alatt a két lány nagyon keveset beszélt, csak néha, suttogva váltottak pár szót. Ezzel a többiek is így voltak: az autóbuszban csak a motor dinamikus robogása törte meg a csendet. Hosszú várakozás után beértek Kecskemétre, és a város külső részein, kertes házak mellett haladtak el. Kis idő múltán a busz bekanyarodott egy magas, a tetején szögesdrótos kerítést megszakító kapun, és lassan megállt két épület között. Leona összesen hat épületet számolt össze. Kicsit olyan érzése volt, mintha börtönbe lépett volna be, de ezt hamar leküzdötte. Kapás őrmester felállt, és ismét szembefordult velük: – Leszállás! Leona, követve a többieket, lekászálódott a buszról. Az utazás alatt vegyes érzelmek töltötték el, s most még inkább nem tudta eldönteni, hogy várta-e a megérkezést, vagy inkább tartott tőle. Ahogy leszállt, egy betonmezőn találta magát. Szemben három magas, egyenruhás férfi és egy nő állt, és Kapás őrmester is csatlakozott hozzájuk. Még csak az ő buszuk érkezett meg, és a telepre összesen száz embert vártak, ahogy azt Kapás őrmester, nem sokkal a megállás előtt közölte. Leona és társai tétován álldogáltak a busz előtt, egymásra nézve, majd elfordulva. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy mi fog történni. Nem kellett sokáig várniuk. Hamarosan egy újabb busz érkezett meg, újabb diákokkal, majd úgy öt perc elteltével szoros egymásutánban még kettő. A kísérőik mind csatlakoztak a betonmező túlsó végében álló katonatisztekhez, s mikor a negyedik busz diákjai is leszálltak, Kapás őrmester visszament hozzájuk. – Sorakozó buszok szerint! – vezényelt. Az újoncok azonnal próbálták teljesíteni a parancsot: némi kavarodás után négy sorba álltak fel, és a legtöbben igyekeztek példaértékűen kihúzni magukat. Leona az első sorba került, középtájon. Az őrmester a sor végére sétált, és ott vezényelt csak „vigyázz”-t. Mikor mindenki a helyére került, a tisztek közül előrelépett az, aki valószínűleg a legmagasabb rangban volt. – Üdvözlöm önöket a Sirius és az Orion programok kecskeméti kiképzőtelepén – kezdte határozott, érces hangon. Így, közelebbről látva az arcát, Leona szigorúságot, keménységet figyelt meg rajta. A férfi első látásra határozottan ellenszenvesnek tűnt számára – Budai hadnagy vagyok. Amit rólam kell tudni: határozott fegyelmet követelek meg. Itt nem lesz elnézés semmiért. A kiképzőparancsnokok közül én büntetek legtöbbször, tehát vigyázzanak magukra! Azokat a szerencsétleneket, akik Orion kiképzést fognak kapni nálunk – már ha huszonnégy óránál tovább bírják – én választom ki. – Ha valakinek panasza van, fojtsa magába, vagy harangozzon! Ha valaki beszélni akar, hallgasson! Ha valaki nem bírja tovább, adja fel! Nem kerül semmibe megkongatni a Megváltás Harangját. A hadnagy elindult feléjük. Leona elkönyvelte magában, hogy Budai több mint ellenszenves. A férfi megállt az első sor előtt, és újra beszélni kezdett. – Az Orion programon tízen vesznek részt, kilenc férfi, és kísérleti jelleggel egy nő is. Figyelmeztetem a leendő kiválasztottakat, hogy ezt a kiképzést még senki sem bírta tovább négy hétnél. Akinek a vállára teszem a kezem, lépjen ki! Azzal elindult a sorok között. Az első sorból máris két fiút választott – azokat, akik a legrátermettebbnek tűntek. A hadnagy elhaladt a lány mögött, mire az megkönnyebbülten fellélegzett. A parancsnok végigsétált a hátsó sorok között, és mire visszaért a mereven előre néző lány látómezejébe, már kilenc fiú az első sor előtt állt. A parancsnok a tekintetével végigmustrálta a lányokat, és pont Leonán állapodott meg a szeme, aki – megfeledkezve magáról – viszonozta a pillantást. – Húzza ki magát, nézzen előre! – kiáltott rá azonnal a hadnagy, majd kicsivel halkabban hozzátette – Lépjen ki! Leona egy pillanatig habozott. Abban reménykedett, hogy a parancs nem neki szólt – de aztán belátta, hogy ennek esélye sincs. Két lépést tett meg előre, így a kilenc kiválasztott fiúval egy sorba került. – Örülök, hogy túl vagyunk ezen – hallatszott a parancsnok kimért, gúnyos hangja – Fél órájuk van, hogy elfoglalják a szállást, utána sorakozó ugyanitt, és a Biotrin következik. Addigra megfelelő öltözékben jelenjenek meg! Azzal hátat fordított az újoncoknak, és a többi tiszthez lépett. – Oszolj! – hallotta Leona Kapás őrmester hangját. A csapat elindult a körletek felé. Ezek kétemeletes, jobb híján panelházaknak nevezhető épületek voltak. – Kövessenek! – szólt egy nő, akinek magas, határozott termete tekintélyt kölcsönzött, a haját felnyírva hordta, s a szeme a sötétkék egy éjjeli árnyalatában szikrázott. Szigorú tekintete semmivel sem volt enyhébb Budai hadnagyénál. Ő vezette a hét lányt. Leona most sajnálta, hogy nem ismerte a rangjelzéseket, mert a nő nem mutatkozott be. Az egyik kocka alakú épületben a felső emeleten volt a lányok szállása. Ahogy beléptek, Leonát megcsapta a hipószag, mintha most takarítottak volna ki mindent. Az ablakokon nem volt függöny, az ágyak üresen álltak, csupán egy-egy matrac feküdt rajtuk, s mellettük keskeny vasszekrények foglaltak helyet. – Válasszanak maguknak ágyat, aztán öltözzenek át! Egyenruhákat az ajtó mögötti raktárban találnak. A személyi igazolványokat én gyűjtöm össze. Akinek nincs itt, az igazolhatja magát bármilyen más okmánnyal, vagy az adatait felírjuk, és később ellenőrizzük – közölte pattogó, parancsoló hangon a nő. Leona – a többiekkel együtt – elővette a zsebéből a tárcáját, és a személyijét kihúzva belőle átnyújtotta a katonának. Ő, miután az összes iratot a kezébe kapta, sarkon fordulva távozott a szobából. A lány a többiekre nézett. Valahogy furcsán idegen volt számára minden, még a mellette álló Tina is, és a többi lány kábulatából arra következtetett, hogy ezzel az érzéssel nincs egyedül. Minden annyira hirtelen jött… Még mindig nem fogták fel, hogy hova kerültek, és igazából azt sem tudták, hogy mi vár rájuk. Ha a kiképzésnek vége, katonák lesznek, méghozzá a legjobbak között. Leona lassan leült a hozzá legközelebbi ágyra, s Tina, némi habozás után, követve példáját, és ledobta magát a mellette lévőre. – Az Oriont még senki nem csinálta végig – szólalt meg a lány, barátnőjére pillantva. – Egy férfi, valami Vipera már két hónapja bírja… – vetette ellen halkan Tina, de Leona megrázta a fejét. – Vipera két napja kiesett – mondta letörten – de még ezzel is rekordot döntött. Én nem hiszem, hogy egy hétnél tovább fogom bírni. Tina legszívesebben vitatkozott volna, de nem volt rá idejük. A többi lány már kiválasztotta a megfelelő méretű ruhát, s csak ők ketten maradtak. A félórás pihenőből tíz perc máris letelt.