Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 2. fejezet A Biotrin beadása nagyon nagy fájdalmakkal járt. Leona legalábbis csak ennyit tudott róla. Mikor húsz perccel később ismét felsorakoztak az újoncok, Kapás őrmester vezetésével egy másik, valamivel kisebb udvarra mentek át, ahol Budai és a többi tiszt már várta őket. Leona kissé feszengve állt a hadnagy tekintetében. Bármerre is fordult a férfi, ő mindig úgy érezte, mintha őt figyelné. Éppen ezért nagyon figyelt rá, hogy meg se mozduljon. Kapás őrmester beszélt most, de a lány vajmi keveset fogott fel belőle, holott érezte, hogy nem lesz több alkalom, hogy megtudja ezeket a dolgokat. Mégis, végig Budai felé pillantgatott, és meglepően sokszor vette észre a hadnagy válaszpillantását. Már nem tudta volna megmondani, hogy milyen érzéseket vált ki belőle a férfi. Több volt ez már puszta ellenszenvnél. Míg a többiek feszesen figyelték az őrmester beszédét, Leona a velük szemben álló épületet vette szemügyre. Az laposan terült el, egyetlen szinttel ellátva, s öt, egymástól szabályos távolságra lévő ajtó szakította meg a fehérre meszelt falat, mind fölött egy-egy lámpával. Hogy mögöttük mi lehet, az titok maradt. – … aki kibírja a Biotrin beadását, az tovább maradhat. Aki nem, attól még a mai nap folyamán búcsút veszünk – fejezte be az őrmester. – Most pedig – szólalt meg Budai hadnagy – név szerint fogjuk szólítani magukat. Aki a nevét hallja, a sorrend szerint bemegy az egyik ajtón – közölte szárazon. Leona most már sajnálta, hogy nem figyelt oda, valószínűnek tartotta, hogy a következő pillanatokban szüksége lenne erre a néhány információra. Először az orionosokat szólították. Öt fiú – a névsor elejéről – azonnal elindult az épület felé. Az ajtók fölötti lámpák piros fénnyel gyulladtak ki, amint a fiúk beléptek. A többiek csendben várakoztak tovább. Úgy egy perc elteltével az egyik lámpa kialudt, holott senki nem lépett ki az épületből. – Németh! – hallatszott Kapás őrmester hangja. Az említett azonnal elindult az ajtó felé, és további várakozás következett. Már csak négy orionos maradt, Leonával együtt. Néhány perc múlva – és ez az idő nagyon rövidnek tűnt – a többi lámpa is kialudt. – Orgoványi, Rajczy, Szatmári, Varga! – sorolta a neveket az őrmester. Leona volt az, akit Szatmáriként szólítottak. Ő maga utálta ezt a nevet, holott osztálytársai – ezt becézve – gyakran Szatinak szólították, a lány bosszúságára. A négyes számú ajtó felé vette az irányt. A szívét a torkában érezte, mégsem félelemnek, hanem izgalomnak tudta be ezt az érzést. Nagyon hamar elérte az ajtót, és nagy levegőt vége benyitott rajta, és be is csukta maga mögött. Körülnézve meghökkent kissé. Amit látott, az a legszörnyűbb rémálmait tükrözte. A helyiség berendezése volt az, ami először megdöbbentette. A falak fehér alapszínét baloldalt a legkülönfélébb fegyverek díszítették, az egyszerű, pengeéles tőröktől a kardokon keresztül minden, a lány számára ismeretlen kínzóeszközig. Polcokon sorakoztak a fegyverek, szúró- és lőfegyverek egyaránt, egymástól elkülönítve. A sarokban kötegekben álltak a tegezek és nyílvesszők, a szemben lévő falat négy korbács díszítette egy alacsony ajtó mellett. Volt olyan fegyver is, aminek Leona nem csak a nevét nem tudta, de a használati módjára sem volt semmiféle ötlete. Egyedül abban volt biztos, hogy ebben a szobában üvölteni szoktak: erről árulkodott a könnyen észrevehető hangszigetelés az ajtók mellett. Ablak nem volt a helységben, egy meztelen villanykörte szolgáltatott fényt a plafonról, és egy másik, egy kemény, fából készült ágy mellett. Az ágyat vaspántok tarkították, valószínűleg bilincsekként használva. Egy kisasztalon álltak még tűk, az ezüstszínű Biotrin üvegcséi, és valami más, halványpiros színű szer – Leona gyanúja szerint az, amit felfedezésekor rettegve emlegettek. Fájdalomnövelő volt, és a lány számára az üvegcséken álló számok erre bizonyságot jelentettek. A szobában egy fehér ruhás, közepes termetű, barna hajú férfi állt. Az arcszíne olyan fehér volt, mintha már évek óta nem látott volna napot. – Kovács Péter vagyok – mutatkozott be röviden a férfi, és intett a lánynak az ágy felé, hogy foglaljon helyet. – Szatmári Leona – válaszolt a lány, de vonakodott leülni. – Sejtettem – mosolygott Kovács, de csak a szája tükrözött érzelmeket. A barna szeme hideg maradt, bár nem volt fenyegető. – Vedd le a zubbonyt! – mondta a férfi. Leona kábult engedelmességgel lehúzta magáról. Alatta – az előírásnak megfelelően – egy toppszerű felső volt, ami inkább melltartónak illett volna. – Ugye nem mondja komolyan… – hamiskásan mosolyodott el, de tisztában volt vele, hogy a férfi teljesen komolyan veszi a dolgát, és ha ellenkezik, akkor ő maga fog repülni innen. – Hasalj fel oda! – hallotta újra Kovács hangját, és követve az utasítást felfeküdt az ágyra. Nagyon magasnak találta, és most már teljesen biztosra vette, hogy kínokra számíthat, de igyekezett száműzni a félelmet a tudatából. A vaspántok, ahogy a férfi intését követve beledugta a kezét és a bokáját, azonnal rákulcsolódtak. Leona nagy levegőt vett, így próbálva visszafogni egekig szökő vérnyomását. Kovács először egy fájdalomnövelőt adott be neki, s rögtön utána közölte, hogy a lány tízszeres fájdalmat fog érezni. Ez még nem lett volna annyira szörnyű – Leona tudta, hogy a háborúban használatos fájdalomnövelők mindegyike legalább egymilliós nagyságrendű, de a teste tiltakozott az elméletek ellen. A legkisebb érintés nyomán is remegés futott végig rajta, és el sem tudta képzelni, hogy mi következhet ez után. – Bármikor szólhatsz, hogy hagyjam abba, és megszüntetem a fájdalomnövelést, te pedig hazamehetsz – közölte az orvos olyan hangon, mintha bemagolt szöveget mondana el vagy századszorra. – Folytassa csak – mosolyodott el a lány. – Ha már itt vagyok, nem akarok gyáván elfutni a legkisebb próbától. A férfi nem válaszolt, csak bólintott, és Leona a következő pillanatban felfoghatatlanul erősen érezte, amint egy kés pengéje a tarkójához ér. – Ne mozogj! – hangzott a férfi utasítása. Nem várta meg a lány válaszát, hanem a kést végigfuttatta annak gerince mentén, egészen az alsó csigolyákig, a csontig felhasítva a bőrt. Leona felsikított fájdalmában, és megfeszült az egész teste a kíntól, de sikerült annyira megőriznie a lélekjelenlétét, hogy ne rántsa el magát a kés útjából. – Nem fog sokáig tartani – bíztatta a férfi, mikor a lány sikítása elhalt. Leona sóhajtott, és becsukta a szemét, nem akarta látni, hogy mi következik, de ismét a gerincén érezte a hideg pengét. Addig fogta vissza az üvöltését, ameddig csak bírta, de ahogy a kés elindult lefelé, felnyitva a vérző sebet, és lehúzva a bőrt a gerincéről, ismét felsikított. Azt kívánta, bár bele se ment volna ebbe az egészbe, vagy leginkább, hogy itt és most hagyják abba, de képtelen volt beszélni, vagy bármi más hangot kiadni a sikításon kívül. Hihetetlenül sok időnek tűnt, mire a férfi végzett, egész az alsó csigolyákig. Leona nem bírta ki mozdulatlanul, többször megvonaglott a fájdalomtól, és Kovácsnak minden alkalommal abba kellett hagynia a műveletet. Mire végeztek, Leona már csak nyöszörögni volt képes, és ernyedten pihent a kényelmetlen ágyon. – A következő egy fémpálca lesz, próbálj rá felkészülni. A Biotrin hátránya, hogy a gerinctörés azonnali halált okoz, ezt lehet így kiküszöbölni, ha egy hajlékony fémet csatlakoztatok rá. Majd meg fogod látni a jó oldalát is – biztosította a férfi, de Leona agyáig csak foszlányokban jutottak el a szavak, és az értelmüket sem bírta összerakni. Egy valamit fejtett meg belőlük, méghozzá azt, hogy ismét kínokra számíthat. – Nagyon érzékeny a gerinc akkor is, ha nincs fájdalomnövelő benned, úgyhogy nem lesz kellemes, de a Biotrin után kéjutazásnak fog tűnni. És most készülj! – utasította végül Kovács. A lány csak a végszót fogta fel, és előre összeszorította a fogait. A szemét egy pillanatra sem nyitotta ki. Ahogy a férfi ismét a gerincéhez ért, a vasrúd első kapcsát csatlakoztatva a lány tarkóján lévő felső csigolyákhoz, Leona már nem bírt ordítani. Mozdulatlanul, a fájdalomtól nyöszörögve tűrte, hogy Kovács dolgozzon, és a teste minden újabb kapocs csattanására végigreszketett. A fémpálcát elviselhetetlenül hidegnek érezte, mintha lefagyasztották volna a gerincét, miközben a lüktető fájdalom egyre rosszabb lett. Leona már szerette volna feladni, hagyni az egészet, és inkább hazamenni, de a kínoktól megszólalni sem tudott, a szájából csak zihálás tört elő. A lassú, gyötrelmes percek után megkönnyebbülten érezte, ahogy a férfi rásimítja a bőrréteget a gerincére, de ez is óriási fájdalommal járt. A lány már az ájulás határán volt, de a fájdalomnövelő nem hagyta elmenekülni. – Hagyok pár perc pihenőt – hallotta végre tisztán Kovács hangját, de ez is mintha egy mély kútból visszhangzott volna. – A Biotrin következik. Nem akarlak megrémiszteni, de az eddigi fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit az fog okozni. Szólj, ha felkészültél – Kovács hangja szokatlanul szelíd volt, elvesztve unott, sokszor ismételt jellegét. A férfi nem ért hozzá Leonához, hagyta, hogy a lány kipihenje az eddigi kínokat, mert az utolsó felvonás valóban a legrosszabb volt mind közül. Leona hangosan zihált percekig, és csak lassan sereglettek vissza a gondolatok a tudatába arról, hogy hol van és miért, és hogy ezek után mi következik. Végül rekedt-halk hangon szólalt meg, amit nem érzett a sajátjának, mintha másvalaki beszélt volna helyette. – Kezdhetjük. – Rendben. Tizenhét másodperc alatt túl leszel rajta – biztosította a férfi. Kovács valószínűleg már előkészítette a szert, mert a lány a következő pillanatban egy tűt érzett a bordái között, amely pontosan a szívébe fúródott. Halkan nyöszörgött a fájdalomtól, és a keze ökölbe szorult. Pár pillanatig semmit nem érzett – mintha teljesen megbénult volna minden érzékszerve, és felfoghatatlan nyugalom áradt szét a testében, de a kellemes béke fájdalmasan rövid volt. A gyötrelem újra elkezdődött, és Leonát soha azelőtt nem tapasztalt fájdalom kerítette hatalmába. Egyszerre égette és megfagyasztotta belülről, először csak a szívét, aztán ez szép lassan szétterjedt az egész testére. Már képtelen volt sikítani. Ahogy minden izmát megfeszítette a szer, úgy érezte, mintha vörös tűzzel lángolnának a tagjai, minden sejtje mintha külön életre kelt volna, és szét akarna szakadni, majd iszonyú erővel préselődött össze. A csontjain mintha hajszálvékony repedések keletkeztek volna, és minden pillanat olyan volt, mintha szét akarnának robbanni, apró szilánkokra. Az agyában vad erő dübörgött, a szívének ritmusa egyhangú morajlássá sűrűsödött, túl gyorsan vert, és a dobbanások ritmusát nem tudta felvenni az emberi fül, a vérét felforrósította a gyorsaság, hihetetlen sebességgel zubogott végig az erein, hogy aztán visszatérjen, és a szív ismét kilökje magából. Leona embertelen hangon, őrülten üvöltötte végig a kínszenvedést, elfelejtve mindent, ami körülötte van, csak a fájdalomban élve, mintha ez lenne az egyedüli valóság. Tizenhét másodperc… Leona egy életnek érezte. Éppolyan hirtelen szűnt meg minden kín, ahogyan jött. Leona tagja lassan, egymás után ernyedtek el, és az eddigi tűz szinte fájó hideget hagyott maga után. A lány kinyitotta a szemét, és az első, amit meglátott, a férfi aggodalmas arca volt. Kifújta magát, és lihegve próbálta visszaszerezni az eddigi tudatát, de érezte, hogy valami véglegesen megváltozott benne, csak azt nem tudta volna meghatározni, hogy mi az. A hosszú seb a hátán könnyedén forrt össze, Leona csak a hiányát vette észre, a gyógyulás szakasza teljesen kimaradt számára. Felszisszent, mikor a karjába egy tű hegye fúródott, hiszen még ezt is felfokozottan érezte, de a túlérzékenység megszűnt, amint az újabb szer szétáradt benne. – Gratulálok – mondta Kovács, ismét ugyanazon a hangon, ahogy először beszélt, majd eloldotta a bilincseit. Leona lassan és óvatosan, minden tagját próbálgatva megfordult és felült az ágyon. A fejét a férfi felé emelte, de még nem bírt megszólalni. Egyelőre nem is kellett, Kovács tette fel a következő kérdést. – Jól vagy? A lány gondolkozott még egy pillanatig, aztán lassan bólintott. – Igen. Soha jobban.   *   Leona a történtekhez képest könnyedén lépett ki a szoba hátsó ajtaján, ami egy újabb, tág udvarra nyílt. Itt gyülekeztek mindazok, akik már átestek a Biotrin beadásán. Az orionosok mindössze heten maradtak. A tízből hárman – ezek szerint – a kelleténél hamarabb feladták. A lány megkönnyebbült, mosolygó arcokat látott maga körül, bár a siriusosok közül még senki nem jött ki. A hat fiú elismerően nézett Leonára, ő pedig magabiztosan sétált oda hozzájuk. – Tehát te leszel az első orionos lány – fordult felé az egyik fiú, aki jóval magasabb volt nála – Németh Zsolt vagyok – tette hozzá. A lány a bemutatkozásra kezet nyújtott, és mikor a fiú elfogadta, ő is megszólalt. – Szatmári Leona. Hol vannak a többiek? – kérdezte, miután körülnézve nem látott senkit. – Már a buszoknál. Ahogy a siriusosok is végeznek, indulnak haza – válaszolt készséggel egy másik srác – Nem tudnám megmondani, hogy melyik a jobb, itt maradni, vagy még most hazamenni. – Hazamenni – jelentette ki a lány, és elmosolyodott. Az eddigi tapasztalatai alapján erős kísértést érzett, hogy rohamléptekkel közelítse meg a buszt. Az időt, ameddig a többiekre vártak, jó hangulatú beszélgetéssel töltötték. Bár volt egy tiszt a hátsó udvaron, de őelőtte nem kellett felsorakozniuk, vagy vigyázzba vágniuk magukat. Tina, Czibere vezetéknévvel a siriusosok között nagyon hamar sorra került. Mikor – arcán megkönnyebbüléssel és kisebb diadallal – kilépett a középső ajtón, Leona odament hozzá. Igyekezett visszafogni magát, hisz másképpen valószínűleg rászóltak volna. Csak néhány szót váltottak, és utána – sajnos – a tiszt sorakozót kiáltott.