Agatha Ravenna Moon:  A Macska - Kiképzés 5. fejezet   A második hónap már sokkal nehezebb volt, mint az első. A napi tíz órás gyakorlati kiképzés mindannyiukat megviselte. Varga Gábor és Németh Zsolt az ötödik hét elején léptek ki, úgyhogy az Orion programon csak két résztvevő maradt: Farkas Tibor és Leona. Budai immár minden nap személyesen foglalkozott velük, így a kölcsönös ellenszenv közte és a lány között csak növekedhetett. A férfi minden adandó alkalommal megbüntette őt, a lehető legmagasabb fokozattal. Sokkal keményebben bánt vele, mint Farkassal. A hatodik hét csütörtöki napján Budai bejelentette, hogy az aznapi kiképzést egy kinti terepen fogják tartani, ahol már előkészítettek egy akadálypályát. Rögtön a fájdalomkiképzés után indultak. A külső kiképzőtelep nem volt túl messze, csak néhány kilométerre a központitól. A kocsi gyorsan megtette az utat, kifelé a városból, elhaladva a házak között. A civilek szinte észre sem vették, egy pillantásra sem méltatták a katonai járművet. Megszokták már az efféle autókat a városban. Az eddig látott legnehezebb pálya várta őket. Leona egy kissé bizonytalanul tekintett rá, és Farkas is hasonló érzelmekkel várta az újabb megpróbáltatást. Ahogy leszálltak a kocsiról, Budai eléjük állt. – Erről a telepről nem mennek vissza addig, amíg ezt a pályát nem teljesítik szintidőre. Ha sikerül mindkettejüknek végigmenni, akkor indulunk haza. Csak néhány percig tartott, amíg felkészülhettek. Farkas és Leona is vegyes érzelmekkel szemlélték az eléjük állított pályát, s mindketten tudták, hogy sokadik próbálkozásra sem fog sikerülni. Budai nem árulta el előre a szintidőt. – Hölgyeké az elsőbbség – szólt a hadnagy, és intett Leonának. Az akadálypálya rendszere azonnal elindult. Mozgó, forgó és lengő akadályok nehezítették az előrejutást. Leona nagy levegőt vett, és elindult a pályán. Az első akadályt viszonylag gyorsan vette, de a második már megállásra késztette őt… Farkas is ugyanígy járt, de mire ő is kiesett, Leona ismét készen állt – a 3/B büntetés után. Sokáig próbálkoztak, már rájuk is esteledett, de Budai egy percre sem hagyta őket pihenni. Leonának már az ötödik akadályt is sikerült vennie, ami a tizenöthöz képest nagyon kevés volt. Farkas egyel hátrébb járt. Az újabb próbálkozást újabb bukás majd büntetés követte. Leona egyre nehezebben bírta, de meg sem fordult a fejében, hogy feladja, bármily lehetetlen volt a feladat, és bármennyit volt kénytelen üvöltenie a nyilaktól. A pályát Farkas teljesített először, tizenöt és fél perc alatt. A lánynak csak két próbálkozással utána sikerült, és az ő ideje kicsit több volt, mint tizennégy perc. Budai – bár kissé elégedetlenül – visszaparancsolta őket a központi terepre. Így is másfél napot töltöttek a külső akadálypályával. A két orionos nagyon fáradt volt a rendkívül nehéz nap után, így mindkettejük első útja a körletbe vezetett. Leona – meglepetésére – Tinát ott találta. – Szióka – köszönt, majd az ágyához sétált, és azonnal ledőlt rá. – Szia. Kerestelek tegnap este… – Kinn voltunk terepen tegnap dél óta. – Ohh… Mi történt? – kérdezte felcsillanó szemekkel, érdeklődve Tina. – Egy akadálypályát kellett teljesítenünk, de nagyon nehéz volt. A legrosszabb, hogy szerintem nem is sikerült szintidőre. – Az mennyi volt? – Budai nem árulta el. – Hányszor sikerült végigmennetek? – Csak utoljára. Kábé a századik próbálkozásra. Veled mi történt? – Mi is akadálypályáztunk, mind a két nap. Egész jól ment… Nem beszélhettek sokáig, mert az ajtón egy tiszt lépett be. – Szatmári! – kiáltott. A lány villámgyorsan felpattant az ágyból, és fáradtságát feledve vigyázzba vágta magát – Budai hadnagy hivatja! – fejezte be a férfi, látva, hogy a megszólított már készen áll. Tina kérdőn tekintett rá, és Leona értetlenkedő pillantással válaszolt, majd a férfit követve kisietett az udvarra. A körletek és az ebédlő épületei közül kiérve átvágtak egy tágas betonmezőn, majd a baloldali tiszti kaszárnya felé fordultak. Ott a tiszt habozás nélkül benyitott az egyetlen ajtón, s így egy keskeny, halványkék falú folyosóra jutottak, ahonnan mindkét irányban egyforma ajtók nyíltak. Leona sosem járt még itt. A folyosó végén a tér egy kissé kiszélesedett, s jobbfelől egy lépcső vezetett az emeletre. Balra egy kényelmetlennek tűnő fémpad állt, s pontosan szemben egy tejüveggel mintázott ajtó nyílt. A tiszt ez előtt állt meg, s intett Leonának, hogy menyjen be. A lány egy pillanatig habozott, majd megkocogtatta a tejüveget. Odabentről felhangzott Budai senkiével sem összetéveszthető, határozott, érces hangja, amint beinvitálta a vendégét. Leona azonnal be is nyitott. Budai felnézett az irataiból, és hellyel kínálta a lányt. – Bizonyára kíváncsi, hogy miért hívattam ide – kezdte szokatlanul kellemes hangon, Leonát mégis kirázta tőle a hideg – A mai napi teljesítményükkel korántsem vagyok megelégedve. Bár az Orion program elővizsgájának mondják ezt az akadálypályát a nehézsége miatt, de a teljesítményük messze alulmúlta az elvárt szintet – Budai szünetet tartott. – Ez mit jelent? – kérdezte Leona rosszat sejtve. – Azt, hogy magának nincs tovább helye az Orion programon. Amikor idekerült, elkészítettük a maga és mindenki más kilépőlevelét, mert nagyon kevesen teljesítenek végig. A maga papírjáról már csak az aláírása hiányzik, és az, hogy megkongassa a Megváltás Harangját. Utána mehet haza. A szintidő tizenegy perc lett volna. Leona elfehéredve hallgatta a hadnagy szavait. Ki kell lépnie? Gondolkozott már rajta, de még legalább két hétig maradni akart… Most csak abban volt biztos, hogy bármit mond is Budai, ő nem fogja teljesíteni. A hadnagy az asztalra fektette Leona kilépőlevelét, és mellétette a tollat. – Itt írja alá – mutatott az alsó csíkra. Leona nem mozdult. – Írja alá! Ez parancs! A lány felemelte a fejét, és Budai hideg, nyugodt szemeibe nézett. – Nem – mondta nagyon halkan. Maga sem tudta, mit csinál, de hirtelen iszonyú harag gerjedt a lelkében. Kifordult az irodából, az ajtót egy nagy lendülettel becsapva maga mögött, majd rohanva vágott át a folyosón, közben majdnem fellökte a tisztet, aki ide kísérte. Nem foglalkozott annak kiáltásával, csak az ajtón át kivágódott az udvarra. Ott kiválasztotta a hozzá legközelebb parkoló kocsit, beugrott, és elfordította a zárban lógó kulcsot. A motor engedelmesen beindult. Leona fél éve szerezte meg a jogosítványt a szülei jóvoltából, így most könnyedén kikormányozta a járművet a kiképzőtelepről. Az őrök az útját akarták állni a sorompónál, de a lány éppen akkor taposott a gázra, így jobbnak látták félreugrani. Leona autója úgy törte át az akadályt, mintha csak papírból lett volna, s míg a sorompó ripityára tört, az autón néhány karcolás esett mindössze. A lány könnyen megtalálta az utat a külső akadálypálya helyszínére. Még mindig a torkában dobogott a szíve, nem a félelemtől, hanem az idegesség miatt. Ott, kiszállva a kocsiból, megmászta a kerítést. Az eddigi kiképzésnek köszönhetően semmiféle nehézséget nem jelentett számára a négy méter magas, kapaszkodókkal akaratlanul is ellátott fal. A tetején lévő tekert szögesdrót megszaggatta a lány ruháját, de ezzel legkevésbé sem foglalkozott. A melléképületben lévő őrök nem láthatták be ezt a részt, és valószínűleg sokkal jobb elfoglaltságuk is volt annál, minthogy lelőjék a betolakodót. Ha mégis lőttek volna, akkor is csak fájdalomnövelőket használhatnak, Leona ezt jól tudta, s bár egy riasztó megszólalt közben, ő nem zavartatta magát. A lány az akadálypályát beindító karhoz lépett, és meghúzta azt. Visszament a kiindulóponthoz. A forgó, mozgó, lengő akadályok ijesztően várták, hogy valaki átfusson rajtuk-közöttük. Ügyet sem vetett a kerítésen túl fékező autókra, és elindult. Könnyedén futott át a gumik között, kerülte el a lengő késeket. Háromszor találta el egymilliós nagyságrendű fájdalomnövelő lövedék, de nem törődött vele. A két és fél méteres falat nekifutásból átugrotta, és a háló alatt olyan gyorsan kúszott át, mint eddig egyszer sem. Forgószínpad, lengő ketrec, veszedelmesen dőlő oszlopok, és végig dárdák fenyegetésével teli csapdák… Végül egy tíz méter magas mászó falra kapaszkodott fel, és megnyomta a gyakorlat végét jelző csengőt. A kijelzőre nézett. Nyolc perc hét másodperc… El sem tudta hinni, hogy sikerült. Odalentről kiáltozásokat hallott, melyek azt követelték, hogy azonnal jöjjön le. Egy pillanatig habozott, aztán leugrott a toronyból. A földet éréskor a lábába belehasított az iszonyatos erejű fájdalom, de nem volt ideje figyelni rá. Két tiszt karon ragadva felemelte őt, és a paprikavörös arcú Budai hadnagy elé állította. – Mit képzel magáról? – harsogta a férfi Leona fülébe, aki igyekezett tiszteletteljesen kihúzni magát – Tudatosan megtagadta a parancsot! Jogtalanul használta a járművet és az akadálypályát! Engedély nélkül hagyta el a támaszpontot! Legalább négy súlyos szabályt szegett meg! Leona soha nem látta még ilyen mérgesnek Budait. A szóáradat folytatódott. A hadnagy a lány fejéhez vágott mindenfélét, és Leona mindről tudta, hogy jogosan. – Megnézheti, hogy mit kap ezért! Vigyék vissza a központba! – fejezte be a férfi, majd sarkon fordult és elcsörtetett a kijárat irányába. A két férfi úgy vezette Leonát Budai után, mint egy rabot, a lányról már csak a láncok hiányoztak, mindennek ellenére eszébe sem jutott tiltakozni. Ezek után már nem tartotta valószínűnek, hogy Budai kiléptesse, ahhoz túl jól teljesítette az „elővizsgát”. Mikor a kocsihoz értek, lerázta magáról a kísérőit, és egyedül szállt be. A sofőr azonnal elindult, és villámgyorsan berobogtak a telepre, úgy suhanva el a házak között, mintha semmi akadály nem állhatna útjukba. Ahogy a lány kiszállt az autóból, Budai újra elővette. – Egy órája van, hogy eldöntse, megy, vagy marad. Aztán várom az irodámban – azzal faképnél hagyta a lányt. Leona megrendülten vette tudomásul a hadnagy szavait, és néhány pillanatig csak bámult utána, majd lassú léptekkel a körlete felé vette az irányt. Mikor elérte az ajtót, odabentről hangos beszélgetést hallott. A lányok mind feléje fordultak, ahogy belépett, átsétált a termen, majd megsemmisülten lerogyott az ágyára és a párnába fúrta az arcát. Tina odament hozzá, és halkan megkérdezte, hogy mi történt. Leona oldalra fordult, és az elejéről elmesélte az egész történetet, amit barátnője döbbenten hallgatott. – Szerinted mi fog most történni? – kérdezte végül. – Egyszerű kitalálni. Ha megyek, akkor csak meg kell kongatnom a harangot, és Budai elégedett lesz. Eredetileg is ezt akarta elérni. Ha viszont maradni akarok, akkor egy szép kis büntetésben lesz részem… – És te mit akarsz? – tette fel a legfontosabb kérdést Tina, figyelmesen nézve barátnője arcát. Leona a hátára fordult, és a plafonra meredt. – Nem tudom. Még mindig nem tudom… - felelte hosszú hallgatás után. A lány kisvártatva felkelt az ágyból és búcsút intett Tinának. Útban az ajtó felé lenyelte a keserű indulatot, amit Petra kárörvendő arca láttán gerjedt benne. Odakint az udvaron egy olyan padot keresett, amiről látni lehetett a harangot. Leült, és ráfüggesztette a szemét. Kilépjen? Biztosan könnyebb lenne most hazamenni, és csak egy hét múlva, egy sokkal könnyebb programon indulni… De ha most kibírja, hat hét múlva ő lehet a kiképző… Máris rengeteget tud arról, hogy mennyivel másabb, mennyivel jobb lenne… Lassan vánszorogva telt le az egy óra, és Leona kelletlenül elindult Budai irodája felé. Ahogy végigment a keskeny folyosón, érezte, hogy halottsápadt az arca. Bekopogott, majd választ hallva benyitott a szobába. Budai épp úgy ült az íróasztala mögött, mint másfél órával ezelőtt. A kilépőlevél is ott volt, mellette a tollal. A hadnagy letett a papír mellé egy öngyújtót. – Magán áll. Vagy hazamegy most rögtön, vagy kibírja a teljes Különleges Büntetés-sorozatot, és utána végig az Orion programot. Még hat hét van hátra, ami ez esetben azt jelenti, hogy jóval több, mint a fele. Csak végleges döntést fogadok el. Megértette? – Igen uram. – Akkor válasszon! Leona keze elindult a toll felé, de félúton megállt. Budainak felcsillant a szeme. A lány, immár sokkal határozottabban felemelte a papírt és az öngyújtót. Meggyújtotta a kilépőlevelet, és megvárta, amíg az hamuvá ég a kezében. Arcának egyetlen fintora sem árulkodott arról, hogy a fájdalomnövelést elfelejtették volna megszüntetni. – Végig fogom csinálni, uram! – mondta határozott hangon. Budai fürkésző tekintettel dőlt hátra a székében.