Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés   6.fejezet A pályán fél óra alatt előkészítették a büntetéshez szükséges eszközöket. Leona ezalatt a körletben volt, és Tinával beszélgetett. Furcsamód már egyáltalán nem volt ideges – rég hozzászokott a büntetésekhez. Mikor a barátnője rákérdezett csak vállat vont, hiszen ez a büntetés éppen csak hosszabb lesz valamivel. Petra egyszer odament hozzá (egyébként is ő szórakoztatta a társaságot az orionos történetével, amit meglepő pontossággal ismert). – Tiszta hülye vagy, hogy vállaltad – vágta oda harsányan Leonának – az Orion programot úgysem lehet teljesíteni. Legalább nem kellene még többet szenvednünk veled… Leona – mivel úgysem volt jó kedvében – nem szállt vitába a lánnyal, hanem fölállt és egy erős ütéssel eltörte Petra orrát. Az megtántorodott, de nem esett el. – Megnézheted magad, hogy mit kapsz ezért! – kiabált orrhangon a lány, és helyre tette a kiálló csontot, így a sérülés nyomtalanul összeforrt. – Valóban? Kétlem, hogy ennél nagyobb büntetést ki tudnál eszelni – válaszolt Leona könnyedén, és visszaült az ágyra, az elismerően néző Tina mellé. – Ez szép volt – jegyezte meg a lány. Leona nem válaszolt, csak elvigyorodott a dícséretre. Nem maradt már sok idejük, mert a hangszóróban megszólalt a sorakozót jelző hang. Mindenki felpattant rá, Leonát kivéve. Ő néhány pillanatig mozdulatlanul figyelte, ahogy Tina felugrott. Közben arra gondolt, hogy tényleg nem kellett volna ezt vállalnia. Az udvaron villámgyorsan felállt a sorakozó, s Leona, a szabályok szerint büntetőruhában a többiek elé állt. Alig figyelt oda, míg Budai a bűneit sorolta, és nem is kellett sokáig várakoznia, míg két segédtiszt odavezette az állványhoz, és le is kötözték. Leona szó nélkül tűrte, és biztos volt benne, hogy újabb rémálom következik. – A büntetéssorozat húsz tételből áll, és minden tétel előtt százas fájdalomnövelést hajtunk végre – fejezte be Budai. A lány nem ismerte a büntetéssorozatot, így most minden tétel iszonyú meglepetés volt számára. A rémálom elkezdődött. Az egyik segédtiszt odalépett hozzá, és az egyes számú büntetések szerint három kést szúrt a lányba, egymás után. Leona hallotta saját ordítását, hiszen a fájdalomnövelés már most elviselhetetlen volt. Hiába igyekezett némán tűrni a büntetést, minden elhatározása hiábavaló volt. Semmi másra nem tudott gondolni, csak a fájdalomra. Remélte, hogy néhány percet pihenhet, de ahogy a három kést kihúzták, két erős kar azonnal megfordította őt az állványon. Közben a karjába is belefúródott a tű, ami még érzékenyebbé tette. Szinte rögtön érezte, hogy a már jól ismert korbács végighasít a hátán. Nem tudta számolni az ütéseket, a fájdalom olyan elviselhetetlenné fokozódott. Csak üvöltött, és kétségbeesetten próbált megszabadulni a kötelektől, de azok túl erősen tartották fogva. A harmadik tétel sem okozott túl nagy meglepetést. Miután a lányt ismét megfordították, a hármas büntetések szerinti hat nyilat lőtték a testébe. Leona hiába próbált szabadulni, hiába üvöltött, a kín egy pillanatra sem enyhült. Egész testét átjárta már a fájdalom, ahogy a nyilakat eltörték, majd kirántották belőle. Amikor végre összezárultak a sebei, a látása is kitisztult egy pillanatra. Elsőként Budai hadnagy arcát pillantotta meg, a férfi aggódva nézte a szenvedését, de nem állította le a büntetőtiszteket. A többiek tekintetén Leona csak végigfutatta a szemeit, másra nem volt ideje. Elborzadtan néztek rá a társai. Leona ismét felüvöltött. Egy vörösen izzó kés fúródott a hasába, és a penge csak percek múltán hagyta el a testét. Rémálomként folytatódott a tortúra, annyira rövid pihenőket engedélyeztek csak a lánynak, hogy megnyugodni sem tudott alattuk, csak zihálva várta a következő kínszenvedést. Az alkarját egy kés segítségével törték el, melyet a két csont közé fúrtak be, és hirtelen fordították el. Leona sikított, ahogy hallotta a hátborzongató reccsenést és érezte ugyanakkor az őrült fájdalmat. Hogy a következő tételek mik voltak, arra már utólag nem is emlékezett. Csak azt tudta, hogy egyre gyengülve fogadta a fájdalmat, és hogy legszívesebben feladta volna, de már beszélni is képtelen volt. Egy-két képet tudott felidézni, amiket legszívesebben elfelejtett volna. Csak arra emlékezett, hogy legvégül mi történt… Egy szögekkel teli táblát nyomtak a mellkasára, majd megfordították őt, és a hátára is egy ugyanolyat tettek, majd elvágták a kötelet, aminek azt köszönhette, hogy még a két lábán állt. Ekkor hanyatt esett, és a szögek teljesen belefúródtak a hátába. Egyetlen fájdalmas nyögésre volt ereje, és kis híján elájult a kíntól. Azt még ki kellett bírnia, amíg levették róla a két táblát, utána megszüntették a fájdalomnövelést. Szédelegve állt fel, és szinte semmit nem érzett. Kis híján össze is esett, de sikerült megtámaszkodnia az oszlopban. Az egyik kínzószobába vitték, ahol az orvos kivette a lányból a golyókat, és néhány nyílhegyet is, majd olyan mértékű fájdalomnövelőt adott neki, amitől éppen a normális szinten működtek az érzékei. Eztán a férfi meghagyta neki, hogy óránként menjen vissza, hogy fokozatosan vissza bírjon állni a normális szintre. Leonának nem volt kedve kiszámolni, hogy mekkora fájdalomnövelést volt kénytelen elviselni, de az orvos megtette helyette: összesen tíz az ötvenhatodikonig (ilyen mértéknél már szokássá vált hatványszámokban számolni) jutottak el, ami az eddigi esetek közül a legtöbb volt a kiképzésen. És ezt bizony már nem szokás egyből megszüntetni… Leona fanyar képpel hallgatta az orvos szavait. Az sem vigasztalta, hogy a fájdalomkiképzésektől most már el fognak tekinteni az ő esetében, hisz a fájdalomnövelés enyhe kis kirándulásnak tűnt a mindenkori büntetésekhez képest. Most nem vágyott senki társaságára, de a körletben minden lány ott volt. Petra most szerencsére nem rajta köszörülte a nyelvét. Tina is békén hagyta egy kicsit, úgy gondolta, valamennyi pihenőt megérdemel a lány. Másnap reggel úgyis elmarad az elméleti kiképzés – ám addig már nem sok idejük maradt. Leona az ágyán feküdt, és észre sem vette, amint hat hét után először elnyomta az álom.   *   A reggeli ébresztő azonnal kiverte az álmot a szeméből. Újdonság volt számára erre ébredni, és furcsán kábaságot érzett. Mint rendesen, a körletben mindenki felkelt. Leona számtalanszor látta már a lányokat kikászálódni az ágyból, de neki nem volt kedve kimászni belőle. Sokkal kényelmesebb volt ott feküdni, és nem gondolni semmire… Azonban tudta jól, hogy neki is indulnia kell, és még a reggeli előtt be kell néznie a kínzószobák valamelyikébe, hogy a fájdalomnövelést valamivel csökkentsék. Ezért – bár kelletlenül – felkelt, és követte a többieket. Már a főépület felé ment, a fájdalomnövelő megszüntetése után (Kovács biztosította afelől, hogy a mellékhatások legjobb ellenszere a kiadós alvás volt, bár előbb ezt nem merte javasolni), amikor összetalálkozott Farkassal. A férfi láthatóan örült a lánynak, bár a szeméből némi búskomorságot is ki lehetett olvasni. Együtt mentek reggelizni, de a köszönésen kívül nem beszéltek sokat. Farkason látszott, hogy elhallgat valamit. Az étkezés után az udvaron telepedtek le beszélgetni – még bő negyed órájuk maradt a reggeli sorakozóig. – Tegnap ismét tudtál meglepetést okozni – kezdte Farkas, ahogy leültek az egyik padra (ugyanarra, amit előző nap Leona választott magának) – Azt hittem, inkább ki fogsz lépni. – Ismered az egész történetet? – Természetesen. Már mindenki ismeri. – Akkor gondolom, rájöttél, hogy miért nem léptem ki. – Még mindig nem tudom – vont vállat a férfi. – Ugyanitt ültem tegnap is, és rájöttem, hogy az a harang nagyon hamisan szól – mondta hamiskásan a lány. Valójában maga sem tudta, hogy miért nem a kiutat választotta, de ez az ok most megfelelt. – Ennyi az egész? – nevetett Farkas, majd hirtelen elkomorodott, és halkan hozzátette – Közelről nem olyan hamis. Leona megütközve nézett rá, majd kis idő után lehajtotta a fejét. – Kiléptél? – kérdezte nagyon halkan. Farkas bólintott. – Sajnálom. Nem bírtam tovább maradni. – Budai…? – vetette fel a lány, de a férfi a szavába vágott. – Nem. Engem még nem akart kiléptetni. Mondta is, hogy remélte, hogy végigcsinálom. – Ez őrület. – Tudom, hogy az. Üzente is neked, hogy van egy másik példánya a kilépőlevélnek… Leona izzó szemekkel nézett fel. – Ezek után nem fogok kilépni! Még ha Budai maga büntet is meg a legkegyetlenebb módon, akkor sem! – Szerinted van annál kegyetlenebb, amit tegnap kaptál? – Biztosan van. Megtalálhatja a módját. De akkor sem fog kiléptetni! – szajkózta a lány, valódi meggyőződéssel a hangjában. – Szorítok érted, Leona. Őszintén remélem, hogy sikerülni fog – sóhajtott a férfi, de nem nézett Leona szemébe. – És te mihez akarsz most kezdeni? – Még nem tudom. Nekem nincs osztályom, akikkel együtt kiképeznének. Valószínűleg csatlakozom egy csapathoz, vagy… megpróbálom valahol a Jupiter programot. Állítólag az sokkal könnyebb. – Hát persze… - nyugtázta Leona. Még mondott volna valamit, hogy bátorítsa Farkast, de megszólalt a sorakozóhoz hívó hang. Farkas nem mozdult meg, tudta, hogy ez a hang már nem neki szól. Végleg búcsút intett, és csak nézte, ahogy a lány sietős léptekkel elindul az udvar felé.   *   Az aznapi kiképzés Leona számára egyetlen akadálypálya teljesítéséből állt, amit az udvar hátsó részén állítottak fel. Pontban háromkor meg is kezdődött a délutáni program – és a lány negyed órával később visszamehetett a körletbe, hisz könnyedén teljesítette a feladatot. Odabent nem volt senki, üresen találta a lányok szobáját. Szeretett volna Tinával vagy valakivel beszélgetni, de mivel ezt nem tehette meg, a szokásos elfoglaltsága, vagyis a tanulás mellett döntött. Mivel a délelőtti kiképzésen Fehér őrmester semmi újat nem mondott el neki (csak a háború alakulásáról beszélgettek), ezért a lány a régebbi jegyzeteket vette elő. Ha tehette volna, akkor valami izgalmasabb olvasnivaló után néz, de könyvek nem voltak a telepen. Egy órával később, mikor már éppen készült félretenni a papírokat, hogy zúgó fejét megpihentesse egy kicsit, az ajtón Tina lépett be. Kissé meglepődött, hogy már ott van a barátnője, de nem tette szóvá. Helyette fáradtan elballagott az ágyáig, és ledőlt rá. – Végeztél mára? – kérdezte Leona. – Igen… nagy-nehezen. – Nagy-nehezen? – kuncogott a lány. – Még rengeteg időd lett volna. – Nagyon nehéz pályát kaptunk. Örülök, hogy egyáltalán sikerült megcsinálnom. – Én tegnap voltam így vele – morogta maga elé Leona – de biztos nehéz volt… – Hát… Ahhoz képest talán nem annyira. De elhiheted, hogy Budai nagyon szigorúan vette. Ha valaki megtorpant, máris újra kezdette vele. – Tudom, velem is folyamatosan ezt csinálja. Neked hanyadszorra sikerült? – Ötször próbáltam meg – vont vállat Tina. – Ha már ilyen gyorsan teljesítetted, akkor… – Igen, tudom. Biztosan nem lehetett olyan nehéz, mint amilyen pályákat ti kaptok az Orionon. – Már nem helyes a többes szám. – Mi? – kapta fel a fejét Tina. – Farkas kilépett, úgyhogy egyedül vagyok a programon. – Igen? Máris? Azt hittem, hogy ő… – Hogy végigcsinálja? Ki kell, hogy ábrándítsalak. Még senkinek sem sikerült, és Farkas sem nyújtott kimagasló teljesítményt. Ahogy én sem, egészen idáig. Ma végre sikerült első próbálkozásra végigmennem egy pályán, de én sem vagyok annyira jó, hogy kibírjam végig. – Akkor miért nem adod fel? – Egyre jobban hasonlítasz Petrára! – csattant fel Leona. – Azt akarod, hogy kilépjek? Tina megütközve nézett rá. – Dehogy akarom. – Pedig nagyon úgy tűnik. És a nyafogással is az őrületbe tudsz kergetni! – De… hiszen te magad mondtad, hogy… – Nem érdekel! Ha kipróbálnád az Orion programot, nem hinném, hogy bírnád három napnál tovább. Pedig már nagyon rég óta itt vagyunk, és nekem nem igyekeznek megkönnyíteni a helyzetemet. – Nekem talán megkönnyítik? Neked már a fájdalomkiképzést is elengedték! – És erre vagy irigy? Próbáltad volna ki a büntetéssorozatot, nem lenne ekkora a szád! – Senki nem mondta, hogy tagadd meg a parancsot. Te döntöttél így. – Jobban örülnél, ha már nem lennék itt? Akkor legalább nyugodtan barátkozhatnál Petrával, úgyis ő mindenki kis kedvence! És nyugodtan ki is léphetnél, nem kellene ígérethez kötnöd magad! Tina egy hosszú pillanatig megütközve nézett rá, mint aki nem tudja, hogy erre mit válaszoljon. Végül megenyhülve szólalt meg. – Nem akarok Petrával barátkozni. És a legkevésbé sem akarok kilépni. Legalább addig maradok, ameddig te, és ezt az ígéretemet nem szegem meg. – Pedig megszeghetnéd – vágott vissza hűvösen Leona. – Azt akarod? – hebegte Tina, mintha pofon csapták volna, és döbbent szemekkel nézett Leonára. Az kicsit észbe kapott, és egy pillanatig maga elé meredt, majd halkan válaszolt. – Dehogy akarom. Örülök neki, hogy még itt vagy, és annak is, hogy számíthatok rád. És te is számíthatsz rám mindenben. De az a kérdés, hogy kibírod-e végig? – Talán – vont vállat Tina – Talán kibírom. Ha itt leszel végig, akkor veled együtt fogok vizsgázni, és ezt már alig várom. – Meg kell értened valamit. Nem én akartam orionos lenni. Te is ott voltál, Budai bármelyikünket választhatta volna. Viszont úgy jöttem el ide, hogy adjak három hónap haladékot az osztálytársaimnak, és ha törik, ha szakad, ezt meg fogom adni nekik. – Nekem is ugyanez a célom – helyeselt Tina – csak nagyobb szerencsém volt. És nagyon büszke leszek rád, ha végigviszed a kiképzést.