Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 7. fejezet Lassan telt a második hónap hátralevő része. Leona, csakúgy, mint eddig, szinte minden nap kapott valamiféle büntetést. De a harmadik hónap végre elkezdődött, ami változást hozott az eddigi egyhangú kiképzésbe. Bár a napok most, ha lehet, még lassabban teltek, hiszen még kevesebb pihenőidő maradt. Mindössze reggelinél és vacsoránál fél, és délben egy óra volt, ami nem a kiképzésből állt. Leona számára immár az sem számított ritkaságnak, hogy a siriusosokkal együtt vett rész a kiképzésen, habár nagyobb követelményeket állítottak eléje. Amikor a programok a Sirius szerint aznapra véget értek, Leona számára általában vívólecke következett. Négyen támadtak rá ilyenkor, mind kardokkal, és a lánynak ellenük kellett védekeznie. Egyszer sem sikerült nyernie túlerő ellen, és szinte minden alkalommal ugyanúgy bukott meg: a hátába belefúródott egy kard, és ez térdre kényszerítette őt.   *   Pénteki nap volt, s már az alkonyat közeledett, de a kiképzés forgataga egyetlen percre sem lankadt. Furcsamód Leona sem unta meg és fáradtságot sem érzett. Az eddigi megszokott napi rendszerességű elméleti fejtágítások abbamaradtak, s ennek a jó oldalai azonnal megmutatkoztak: nem kellett magolnia, így Leona tudott a gyakorlati dolgokra koncentrálni. Budai – bár már láthatóan nem kívánta, hogy az orionos kilépjen, továbbra sem hagyott nyugtot a lánynak, és a lehető legmagasabb követelményeket támasztotta, csak hogy minél többet büntethesse őt. A pénteki napi közös kiképzés a végére ért, és a siriusosokat elküldték az éjszakai – négy órás – pihenőre. Csak Leona és a tisztek közül néhányan maradtak talpon, Budait is beleértve. Éppen megkezdték a szokásos vívógyakorlatot, amikor a hadnagy odalépett melléjük, és ő maga is kardot ragadott. – Beállhatok? – kérdezte rá kevésbé jellemző könnyedséggel. – Öten egy ellen, uram? – vonta fel a szemöldökét Leona. – Talán nehéznek tartja a feladatot? Akkor fokozzák még a fájdalomnövelést! Meglátjuk, Szatmári, hogy meddig fogja bírni. – Sokáig, uram – válaszolt magabiztosan a lány, és fel sem szisszent, ahogy az újabb fájdalomnövelő lövedék a gyomrába fúródott. – Kíváncsi leszek rá. Megkezdték a gyakorlást. Leona csak védekezni tudott, és az volt a szerencséje, hogy egyetlen kard sem sebezte meg, ellenkező esetben valószínűleg azonnal összeesett volna. Budai újfent túlzásba vitte a fájdalomnövelést. A lánynak nem volt sok esélye a támadásra, még csak megpróbálni sem bírta. Amíg a kardok villogtak előtte és mögötte, ő egyre elkeseredettebben védekezett. Végül elég volt egyetlen apró vágás a combján, és Leona térdre esett a belé nyilamló fájdalomtól. – Álljon fel! – kiáltott rá azonnal Budai. Leona föltápászkodott, és az edzést azonnal folytatták. A lány egyre dühödtebben vívott, de támadnia most sem sikerült. Úgy forgott a kardok között, mintha táncolt volna. Most Budainak sikerült megsebeznie, s a lány újfent elesett. Dühtől szikrázó szemmel nézett a hadnagyra. – Kapjon még fájdalomnövelőt! – utasította Budai az egyik tisztet. Ez már túl sok volt Leonának. Fölállt, s villámgyorsan, még mielőtt egyetlen lövedék eltalálhatta volna, kikapta a férfi kezéből a fegyvert, és Budaira lőtt vele. Egyszer… kétszer… háromszor… négyszer húzta meg a ravaszt. Budai nem esett el, de az arca elárulta a döbbenetét. – Fogják le! – ordított rá dühösen a többiekre. Leona néhány pillanat múlva már nyugodtan, rezdülés nélkül állt a hadnagy előtt.   *   – És milyen büntetést kaptál érte? – kérdezte Tina. – Ami várható volt: 4/C-t. – Te jó ég! – Én meg sem lepődtem rajta. – A fájdalomnövelést azért megszüntették? – Egyelőre igen. – És… mikor hajtják végre a büntetést? – Fél óra múlva az eszközök készen állnak. – És szerinted ki fogod bírni? – Persze. Most Budai nem akar kiléptetni. Ezt a büntetést meg csak túlélem… – Remélem is. De azt tudod, hogy milyen lesz? – Csak annyit, hogy a négyesek két napos büntetések. Többet nem. – Ez már épp eléggé elrettentő. A fél óra nagyon hamar eltelt, de Leona továbbra sem aggódott különösebben a rá váró büntetés miatt. Sem ő, sem Tina nem beszéltek többet, hanem olykor egymásra vigyorogva hallgatták Petráék szóváltását. Petra remekül szórakozott azon, hogy Leona ismét büntetést fog kapni. Nem meglepő módon az érintett most sem tudott együtt nevetni vele, de kivételesen nem is lett ideges miatta, csak egy-egy halk megjegyzést fűzött a mondanivalóhoz, és ennek eredményeként Tina és Leona remekül szórakoztak Petra szavainak kiforgatásán. Csengőszó szólította őket az udvarra. A lányok fölkeltek, s Leona szokás szerint elsőként lépett ki a körletből. A 4/C-t ugyanott hajtották végre, ahol három héttel ezelőtt a különleges büntetéssorozatot. A különbség csak az volt, hogy eszközök gyanánt teljesen más dolgok voltak előkészítve, és nem egy, hanem három tiszt volt büntető szerepben. Leona, ahogy az eszközöket nézte, érezte, hogy falfehérré válik. Még mindig nem tudta pontosan, hogy mi vár rá, de Budai szavaiból kiderült. – Hamarosan a saját szemükkel láthatják azt a büntetést, amire a legritkábban van példa a kiképzések alkalmával. A 4/C-t még maguk sem ismerik. Ez a legsúlyosabb bűnökért jár. Szatmári most azért kapja, mert rám támadt… Budai folytatta, s Leona visszafogott lélegzettel hallgatta a szavait. Csak néhány perc telt el, Leona számára iszonyú rövid idő, és a – már rég ott lévő – keresztre fektették le őt. A lány tűrte ezt, s azt is, amikor a fájdalomnövelőt adták be neki – tíz lövedéket kapott összesen, majd végül a Biotrint leállító szert, amely nem engedte a sebeket begyógyulni. Az egyik férfi a lány jobb csuklójához illesztett egy hosszú és vastag szöget, s egy kalapács segítségével átszúrta a lány csuklóját. Leona összeszorította a fogát, és egyetlen hang sem hagyta el a száját, bár a fájdalmat nem csak a karjában, de egész testében villámcsapásként érezte. Tudta, hogy Budai minden rezdülését figyeli most, és nem akarta megadni a hadnagynak azt az élvezetet, hogy újra szenvedni lássa őt. A férfi ezek után Leona másik kezéhez lépett. A lány karja megfeszült, miközben belehasított a fájdalom, de most sem ordított, bár minden önuralmát be kellett vetnie hozzá. Egy másik férfi lefogta a lány bal lábát, s Leona érezte, hogy egy kés szántja végig az alsó lábszárát, mélyen, egészen a csontokig. Mikor egy fémlemezt csúsztattak be a két csont közé, már nem bírta ki üvöltés nélkül. Megvonaglott fájdalmában, és lelki szemei előtt látta Budai hadnagy széles vigyorát. A tiszt egy véső és egy kalapács segítségével törte el a lány lábát. Minden ütésre Leona fájdalmas üvöltése volt a válasz. A másik lábával ugyanezt tették, de ott a véső megcsúszott egyszer, és végigszántotta a lány sípcsontját. Leona eltorzult arccal, ívben megfeszülő testtel ordított, és úgy érezte, elájul a fájdalomtól, de még mindig nem volt vége. Egy szögekkel sűrűn kirakott övet tettek a derekára, ami a keresztfához kötötte őt, majd egy ugyanilyen került a nyakára is. Leona fuldoklott a fájdalomtól, és ahogy önkéntelenül megrándult a teste, csak még erősebb lett a kín. Az utolsó sebet egy kés okozta rajta, amelyet a mellkasába döftek, és ez teljesen legyengítette őt. A lüktető, feszítő fájdalomtól mozdulni sem tudott, gondolatai homályos forgataggá váltak, a látására fátyol borult. Nagyon lassan kezdett enyhülni a kín, mikor már a lány kezdett hozzászokni a sebekhez. A pihenő nem tartott most sokáig, két férfi megmozdította a keresztet, Leonával együtt. A fájdalom ismét elviselhetetlenné fokozódott, s a lány önkéntelenül felnyögött – már nem volt ereje üvölteni. Gondolataiban csak három szó dübörgött: „legyen már vége!”, mintha ezt a három szót egy végtelenített szalagra mondták volna. Legszívesebben ordította volna ezeket a szavakat, vagy bármit, de annyit sem volt képes mondani, hogy „elég”. Utólag jól tudta, hogy csak ez a gyengeség mentette meg attól, hogy feladja, és ugyanez kárhoztatta kétnapnyi elviselhetetlen szenvedésre. Ez az idő már homályba burkolózott emlékezetében, és nem is akarta felidézni. A fájdalom foglalta le minden érzékét, másra nem is tudott gondolni, még lélegezni sem bírt normálisan. Sokkal többnek érezte az eltelt időt, mint amennyi az valójában volt, minden pillanatért meg kellett küzdenie, és senki sem foglalkozott vele, senki sem látogatta meg. Körülötte, a telep túlsó részein folytatódott a kiképzés, melynek zaját halványan érzékelte, de képtelen volt rá, hogy felfogja. Az idő kegyetlen lassúsággal vánszorgott, és a lány végig alig tudott magáról. Előre rettegett a perctől, amikor leengedik a keresztről, mivel sejtette, hogy az sem lesz semmivel könnyebb. Pontosan negyvennyolc órával azután, hogy felhúzták a keresztet, ugyanaz a három tiszt érkezett meg Budai hadnagy kíséretében. Ahogy ismét megmozdították, ostorként csapott végig a kín a lány testén. Leona üvöltött volna, ha van hozzá ereje, de már nyögésre sem futotta belőle. Félútón az ájulás és ébrenlét között érezte, ahogy ismét elfektetik a földön, és a kést és a szögeket lassan kiveszik belőle. A csontjai őrjítő fájdalom kíséretében kerültek a helyükre. Csak legvégül, mikor Leona ernyedten, kínzóeszközök nélkül feküdt a kereszten, adták be neki az ellenszereket. A fájdalomnövelőt olyan szintre állították be, hogy a lány mindent pontosan érzékeljen, és csak ezek után segítették talpra, és kísérték vissza a körletbe. Leona végig magán érezte Budai tekintetét, de a gyötrelmek között nem tudta eldönteni, hogy büszkeség vagy szánalom van a férfi szemeiben.   *   Másnap, a reggelinél ismét összegyűlt mindenki. Leona érkezett utoljára, jóllehet, az idejét most Budai hadnagynál töltötte. A férfi biztosította arról, hogy a továbbiakban – a vizsgákig hátralévő három hétben – csak a legszükségesebb esetben fogja megbüntetni őt. Szokatlanul türelmesen, már-már kedvesen beszélt Leonával, a lány ennek ellenére hitetlenkedve fogadta a hadnagy mondanivaját. Így, visszagondolva már valamennyire jogosnak érezte a büntetést. A hatórányi pihenő, amit kapott, pont a reggeli idejében járt le. Az étkezőben szokásos hangzavar uralkodott, amit már a tisztek is elnéztek a siriusosoknak. Azonban mikor Leona belépett, egyszerre mindenki elhallgatott, és rá függesztette a szemeit. A lány nem mutatta, hogy észrevette volna a reakciókat, de azért mosolyogva lépett oda a pulthoz, ahonnan egy tálcát és egy főtt rizzsel teli tányért vett el. Az első meglepetés elmúltával a siriusosok folytatták a megkezdett beszélgetést. Leona megkereste a szemével Tinát, aki két fiú társaságában ült az asztal mellett, úgyhogy a feléjük vette az irányt, és leült barátnője mellé. – Jó étvágyat – mondta az egyik fiú, név szerint Balázs Miklós. A másikat Leona emlékei – és a névtábla szerint is – Keletinek hívták, de a keresztnevére a lány már végképp nem tudott visszaemlékezni. – Kösz, nektek is – válaszolt a lány, majd mustráló tekintettel nézett a tányérjára. Miután rájött, hogy segíteni úgysem tud rajta, hozzáfogott, hogy elfogyassza a bőséges, ám ízletesnek nem mondható reggelit. – Megint felülmúltad a várakozásokat – jegyezte meg Tina. – Szokás szerint – vont vállat Leona, és újabb adag sótlan, félig-főtt rizst kanalazott a szájába. – Gondolom, most már tényleg túl vagy a nehezén. – Az biztos. Már csak három hét van hátra. – Most mennyi pihenőt kaptál? –        Már lejárt, csak hat óra volt. Eddig a körletben voltam, aztán Budai hívatott. Tina rosszat sejtve nézett fel az immár kiürült tányérjáról. – Már megint? Mit akart tőled? – Csak biztosított a felől, hogy nem fog többé ok nélkül büntetni – válaszolt könnyedén Leona, de barátnője „hiszem, ha látom” pillantással reagált. Nem feszegethették tovább a témát, mert a reggelire szánt idő lejárt, és a sorakozóhoz hívó csengő riasztotta őket. Mire felálltak az udvaron, már előkészítették az aznapi programhoz szükséges eszközöket. Budai most is, mint mindig, megdolgoztatta őket. A gyakorlat lényege abból állt, hogy fel kellett deríteniük egy labirintusszerűen épített ismeretlen bázist. Dicséretet kapott, aki teljesíteni tudta a feladatot, viszont a fogságba esést a szokásos kegyetlenséggel büntették. Leona ez alkalommal szerencsésen megúszta a kínzást, és valamivel jobban teljesített a siriusosoknál. A hosszú nap végén, mikor a többiek pihenni tértek, Budai új ötlettel állt elő: íjazni tanította a lányt. Leona továbbra sem tudta hová tenni a hadnagy barátságos viselkedését, és azt, hogy Budai nem ordítozott vele, hanem egész türelmesen oktatta. Az íjat a lány ösztönszerűen jól tartotta, de lőni már nem tudott vele. Ahhoz pedig, hogy a 3-as jelzésű büntetéseket végre tudja hajtani, nem szabadott célt tévesztenie. Az első lövés csak öt méterre ment el, a céltáblához félúton, s Leona agyába bevillant, hogy Budai hasonló esetben mennyire dühbe tudott gurulni. De a férfi most egész halkan szólt rá. – Menjen érte és lője el újra, de most próbálja jobban kifeszíteni az íjat. Leona engedelmeskedett, és most a kilőtt nyílvessző eltalálta a táblát, de nem volt olyan nagy a lendülete, hogy bele is fúródjon, inkább lepattant róla. – Próbálja újra! – hangzott az utasítás. – Igen, uram. – válaszolt a lány, és ismét elment a nyílvesszőért. Harmadik próbálkozásra sikerült elég messzire ellőnie a nyílvesszőt, de a célzása messze nem volt tökéletes: a nyíl fél méterrel a céltábla fölött repült el, és néhány méterrel utána fúródott a földbe. Budai a fejét csóválva jelezte, hogy elégedetlen Leona teljesítményével. Ő ebből is megértette, és szó nélkül elment a nyílért, hogy újra kilőhesse, és kivételesen el is találta a tábla szélét. A lány újabb nyílvesszőt kapott, de azzal sem mutatott több tehetséget. Úgy a tizedik meddő próbálkozás után Budai megelégelte a dolgot. – Dartsozott már valaha? – Igen – válaszolt a lány, s meglepetésében még az „uram”-ot is lefelejtette a válasz végéről. – És jó benne? – puhatolózott tovább a hadnagy. – Meglehetősen, uram. Sosem vesztettem játszmát. – Ez nem lep meg – mosolyodott el a hadnagy – Maga nem tud veszíteni. Célozzon most is úgy, mint a játékban. Csak a középpontot nézze, minden mást felejtsen el. És ha már hallja a saját szívdobogását, akkor lője el a nyilat – Budai beszéd közben Leona mögé lépett, és rátette a kezét a lány jobb vállára. Leona megpróbált koncentrálni, de… ez volt eddig a legrosszabb lövése. Csak az izgalomnak tudhatta be az újabb kudarcot. – Csinálja, amit mondtam! – lépett hátrébb Budai, visszatérve a szokásos kemény stílusához. Leona örömmel ismerte fel a hadnagy ridegségét, és ezúttal valóban teljesítette is a parancsot. Várt, amíg csak a célpont léptezett számára… a szíve a fülében dübörgött… És ekkor lőtt újra. A nyíl végre a céltábla legbelső körébe fúródott.