Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés   9. fejezet Leonának tíz perc is sok lett volna, hogy minden ingóságát összepakolja. Mivel a laktanyára is csomag nélkül érkezett, most egy kis táskában elfért minden, amit magával vihetett. Legfelülre a jegyzeteit tette, azon megfontolásból, hogy hátha az úton még át tud nézni egy-két tételt. Pontosan harminc perc múlva Leona az udvaron várta Budait. A hadnagy egy segédtiszt társaságában érkezett, akire a sofőr pozícióját rótták ez alkalommal. Leona az úton nem jutott hozzá, hogy utoljára átnézze a jegyzeteit, ugyanis Budai a vizsga menetét magyarázta el neki. – Az első az elméleti vizsga lesz. Ott egy bizottság előtt kell felelnie. Húsz tételből fog majd húzni egyet, és azt elmondania. E téren nem aggódom magáért. Ha itt sikeres lesz, akkor a gyakorlati vizsgán kell bizonyítania mindabban, amit eddig megtanult: harcművészetben, vívásban, lövésben és akadálypályán, szintén tételek szerint. A végső megmérettetés pedig a fájdalomvizsga lesz. Erre csak akkor mehet, ha a gyakorlatin is megfelelően teljesít, de ha fájdalomvizsgán bukik meg, akkor saját kezűleg fogom megbüntetni – tette hozzá egy huncut mosoly kíséretében. Leonának még voltak kérdései, szeretett volna mindent tudni előre, bár Budai hamar leállította, úgyszólván azért, hogy a meglepetésnek is hagyjon helyet. Leona morgott egy kicsit, de utána másra terelték a szót, és miután a siriusosok várható vizsgaeredményeit is megtárgyalták, már meg is érkeztek a budapesti vizsgaközpontba. A jegyzetek csalódottan hevertek a csomag tetején. Három tiszt fogadta őket, s Leona életében először láthatta a szeme sarkából, ahogy Budai hadnagy feszes vigyázzállásba merevedik. Hamar átestek az igazolásokon, s mintegy fél óra múlva Leona már a szóbeli vizsga helyszíne előtti folyosón várakozott. A szíve dobogását hallgatta, és idegességében fel-alá járkált, hogy valamelyest elfoglalja magát. Előbb megpróbálta még egyszer átismételni magában a tételeket, de döbbenten tapasztalta, hogy minduntalan bele kell néznie az ölében fekvő jegyzetekbe, így végül jobbnak látta nem is gondolni a vizsgaanyagra – bár ezt az elhatározását nem igazán sikerült teljesíteni, a tételek címei minduntalan visszafurakodtak tudatába. Akkor még nem is sejtette, hogy a tisztek legalább annyira izgulnak, mint ő maga, elvégre az első orionost vizsgáztatják néhány percen belül. Erről a nőről pedig már nagyon sokat hallottak. Leona hamarosan bemehetett, de a torkában dobogó szíve nem hagyta megszólalni. Budai hadnagy az asztal jobb szélénél ülve nézte végig a vizsgát, anélkül, hogy bármi beleszólása lett volna. – Húzzon egy tételt! – utasította a középen ülő ezredes. Leona engedelmeskedett, és középtájról kihúzta az egyik borítékot. Kinyitotta, és a benne levő papírról felolvasta a tétel címét: – A kisprogramok összehasonlítása – „ezt tudom” gondolta rögtön, és érezte, hogy a szíve csitulni kezd. Átadta a papírt a férfinak, és ismét kihúzta magát, most már jóval magabiztosabban. A tisztek várakozóan a lány felé fordították a tekintetüket. Leona gyorsan végiggondolta a vázlatot: összefoglalóan kell beszélnie a három kisprogramról, csak nagyvonalakban jellemezni őket, és a legfőbb tulajdonságaikat kiemelni. Ez nem is olyan nehéz, mint ahogy várta. Igaz, hogy sokkal rosszabb tételt is húzhatott volna… Nagy levegőt vett és belekezdett a feleletbe. – Az új kiképzési rendszerben három kisprogram létezik, amelyek a behívás után kötelező jellegűek, kilépési lehetőség nélkül. A programok neve: Merkúr, Mars és Jupiter. Ezek közül a Merkúr a leggyengébb, akciócsapatok képzésére alkalmatlan, és az így képzett katonák csak enyhébb feladatokat láthatnak el. A legkevésbé lényeges támaszpontjaink védelméhez szokták rendelni őket. Merkúr programra az osztályok behívásakor általában a huszonhárom évnél fiatalabb lánycsapatokat osztják be, a kiképzést pedig bárki vezetheti, aki a nagyprogramok egyikét teljesítette. A Mars program ezzel szemben már alkalmas csapatképzésre, és a legtöbb akciócsapatot így képezték ki. A vezetőjük a kiképző, legalább a Sirius programot teljesítő személy lehet. Erre a programra a huszonhárom évüket betöltött nők vagy a huszonhárom éven aluli férfiak kerülnek. A háborúkban szakaszként komolyabb védelmi feladatokat látnak el, akciócsapatként pedig rendszerint könnyebb támadásokat bíznak rájuk. A Jupiter program résztvevői általában huszonhárom éven felüli férfiak, a kiképző pedig csak az lehet, aki a Sirius program vizsgáján kiválóan teljesít. Rendszerint a csapat legjobban teljesítő tagjából válik csapatvezető – mint például a jelenlegi legjobb akciócsapat, a Viperák esetében. Az ő feladataik a legnehezebbek, a jupiteres szakaszoknak a feladatuk legfőbb támaszpontjaink védelme. A vizsga nehézsége miatt nagyon kevés jupiteres akciócsapat van, de azok annál hatékonyabbak. – ezzel Leona befejezte a feleletet. A vizsgabiztos tiszt néhány pillanatnyi késéssel tette fel az első kérdést. – Önnek milyen osztálya van? – Nagyrészt tizennyolc éves lányok, uram. – És melyik programmal fogja kiképezni őket, ha átmegy a vizsgán? – A szabályok szerint a Merkúr programmal kellene, uram. – Ha jól láttam az aktájában, ön eddig sem vitte túlzásba a szabályok tiszteletét. Újra felteszem a kérdést. Melyik programmal akarja kiképezni az osztályát? – kérdezte mosolyogva az ezredes. Budai is vidáman várta a választ. – A Jupiter programmal fogok próbálkozni, uram, de ha nem bírják, akkor sem adom lejjebb a Mars programnál. A férfi elégedetten dőlt hátra a székében, Budai arcára pedig széles mosoly ült ki. – Köszönjük, Szatmári. Fél órán belül megkapja az eredményt, és folytatódhat a vizsga a gyakorlati résszel. Leona elköszönt és kiment a szobából. Nem tudta eldönteni magában, hogy vajon hogyan teljesíthetett, de azt megsúgták az ösztönei, hogy átment. Hamarosan Budai hadnagy is kilépett az ajtón. – Gratulálok – mondta a széken kuporgó lánynak – Én csak néző voltam, így nem tudhatom az eredményt előre, de azt azért megmondhatom, hogy nagyon szép feleletet hallottunk öntől. Leona elmosolyodott. – Köszönöm, uram. Fél óra múlva ismét behívták a lányt a terembe. Leona minden elhatározása ellenére hevesen dobogó szívvel lépett be. – Gratulálok a sikeres szóbeli vizsgájához – fogott hozzá mosolyogva az ezredes. Leona minden szabály ellenére szélesen elmosolyodott.   *   A megmérettetés szinte azonnal folytatódott a gyakorlati résszel. Budai hadnagy, az ígérete szerint végig a lányt kísérte. A gyakorlati próba első szakaszában a lány közelharcból vizsgázott. Itt is tételt kellett húznia, s szerencsés kézzel a tizenkettes borítékot választotta ki, mely szerint három ellenféllel kellett megküzdenie, s a karate elemeit használhatta. Szerencsére ez nem okozott problémát, és a három ellenfél még csak meg sem izzasztotta a lányt. A vívás következett: itt Leona hasonló könnyedséggel vette az akadályt, és utána Budai hadnagy enyhén gúnyos dicséretét hallgathatta, hogy egyik támadója kezéből se kapta ki a fegyvert. Leona a szemeit forgatta a hadnagy szavaira, mire Budai elnevette magát. A lövészet már nem volt ilyen egyszerű: egy labirintusban kellett kilőnie a gyanús „személyeket” (akiket bábuk helyettesítettek), lehetőleg, mielőtt elkábították volna. A feladat fő nehézségét az okozta, hogy olyan automatikával küzdött, amit még soha nem látott előtte. Az első hét célpontot gond nélkül ki is lőtte, a nyolcadiknál már gyorsabb volt a rendszer, és a lány füle mellett elrepült a kábító lövedék, a kilencediknél pedig már el is találta a szer. Úgy tíz perc múlva, egy, a szabadban lévő padon fekve tért magához, és első gondolata volt, hogy ezzel megbukott, de Budai megnyugtatta: – A lövészeti vizsgája jobban is elsülhetett volna – mondta mosolyogva – de ez még csak annyit jelent, hogy kitűnőre nem fog végezni. – Tehát nem lesz belőlem főhadnagy, uram? – kérdezett vissza Leona, de mostanra már felvidult kissé. – Hát, az már nem. De ennek az esélye már a szóbeli vizsgáján elúszott, úgyhogy nincs más dolga, mint folytatni a vizsgát. Az akadálypálya következik. – Az akadálypálya… - ismételte elgondolkozva a lány. – Igen. Remélem, még emlékszik az elővizsgára. Ezt is hasonló nehéznek fogja találni, és most csak három lehetősége lesz, hogy szintidőre teljesítsen, különben megbukik. – Mennyi a szintidő, uram? – Ezt most sem tudhatja előre. Leona egy fintorral válaszolt. – Nyugtassa meg az a tény – folytatta a hadnagy – hogy nem én fogom vizsgáztatni, az ezredes pedig nem ennyire maximalista. Leona egy kicsit elmosolyodott, és felkelt az ágyból. – Jöjjön velem! – mondta Budai, és elindult a következő próbatétel felé. Leona meg sem lepődött, mikor észrevette, hogy ismét a torkában érzi a szívét. Az akadálypálya már állt. Az ezredes néhány perc alatt elmondta a szabályokat, s Leonának ez épp elég volt, hogy biztos legyen benne, ha eddig nem bukott meg, akkor most fog. A következő gondolata pedig az volt, hogy egy nagy adag önbizalomra is szüksége lenne a megmérettetés előtt. Mielőtt elindult volna, sorban végignézhette az akadályokat, de ez csak fokozta a rossz előérzetét. A pálya sokkal nehezebb volt, mint amit legutóbb teljesített, azóta pedig már egy hónap is eltelt. Most húsz akadály állt előtte, szoros egymásutánban, és hiába próbálta volna megtervezni a mozdulatokat, tudta, hogy a feladat bármelyik pillanatban felrúghatja az elhatározásait. Felkészült, a helyére állt, megvárta az ezredes sípszavát, és elindult. Gond nélkül haladt át az első, a második, a harmadik akadályon… már abban bízott, hogy sikerülhet… egy fal magasodott előtte, amit meg kellett másznia, de a kapaszkodók tűzforróak voltak. Sikerülhet, sikerülnie kell – ez járt a fejében, de megcsúszott, és öt métert zuhant. – Folytassa! – hallotta tálból az ezredes hangját, és ismét nekiveselkedett a falnak. Közben fájdalomnövelővel lőttek rá, és kétszer el is találták. A kapaszkodók forrósága elviselhetetlenül égették a kezét, de feljutott a fal tetejére. Biztos volt benne, hogy a szintidőn túl fog beérni, de nem is kellett végigmennie, mert rögtön, amint leereszkedett a falról, csapdába esett. Mialatt megszüntették a fájdalomnövelést, Leona megkereste a tekintetével Budait. Azt várta, hogy a hadnagy haragos lesz, de még rosszabbul esett neki a férfi csalódott arcát látni. A második próbálkozása sem lett sikeres. Most eljutott a tizedik akadályig, de ismét kelepcébe került. Már csak egy esélye volt, hogy teljesítse a feladatot. Pihenhetett volna néhány percet, de nem akart várni. Minél hamarabb túl akart lenni rajta… Ismét sípszóra indult el. Az első három feladat már könnyedén és gyorsan ment. A falra gondolkodás nélkül felkapaszkodott, és a tudatáig alig hatolt el a harmadik fájdalomnövelő… Most lefelé nem ereszkedett, hanem ugrott, és átrepült a következő csapdán is, majd egy rúdon kézzel függve végigkapaszkodott egy izzó fémrács fölött. Nem volt már sok hátra… A tizenötödik akadály előtt megtorpant. A ketrec, amibe be kellett mennie, hogy továbbjusson, igazán vendégmarasztalónak tűnt. Mozgó karók nyúltak ki az oldalából. Leona nagy levegőt vett, és elindult az akadályon. Nem is sikerülhetett volna hibátlanul teljesítenie, még csak a feléig jutott el, amikor felnyársalta az egyik hegyes karó. Nem esett pánikba, megvárta, amíg az automatika visszahúzza a szúrófegyvert, aztán kiugrott a ketrecből. Az utolsó öt feladat már gyerekjátéknak tűnt. Legvégső akadályként át kellett másznia egy háló alatt, aminek a túloldalán ott volt a piros gomb, ami megállította a számlálót. A lány az ujjhegyével érte el a gombot, megnyomta, aztán felállt, és a kijelzőre nézett. Tizenkét perc huszonöt másodpercnél állt meg a kijelző órája. A tisztek már ott álltak előtte. Az ezredes elégedett, Budai egyenesen büszke tekintettel nézett le rá. Leona kifújta magát, és néhány percig fekve maradt a háló alatt, a fejét a földre hajtva.   * Már csak a fájdalomvizsga volt hátra. Leona emiatt már nem izgult annyira, bár jól tudta, hogy mi vár rá, és a kilátás most sem volt a legszívderítőbb. Mielőtt elkezdődött volna az utolsó felvonás, Leonának fél órás pihenőt hagytak. A lány ez alatt az idő alatt Budaival ült az egyik tiszti szobában, amit, lakó híján, ideiglenesen kiutaltak számára. – Már csak egy vizsga van hátra – kezdte Budai, megtörve a feszült csendet. – Remélem, felkészült rá. – Igen – válaszolt határozottan Leona, s most nem tette hozzá a megszokott „uram”-ot, hiszen ismét szabályok nélkül beszélgettek – De jobban érezném magam, ha tudnám, hogy hogyan fog lezajlani. – Ez végül is nem titok – sóhajtott a férfi, és felállt a székéből, hogy az ablakhoz sétáljon – Tudhatja előre, mivel a nagyprogramok vizsgáit minden esetben hasonlóképpen zárják le. A fájdalomvizsga öt egymás utáni tételből áll, és csak arról szól, hogy kibírja-e mindet. Voltaképpen ez egy válogatás a Különleges Büntetéssorozatból, legalább is az első három tétel ott is szerepel. – Melyikek azok? – Ezt már nem mondhatom el. A váratlanság ebben az esetben felér egy külön próbával. A negyedik és az ötödik tétel viszont már más téma. Azok emlékezetesek lesznek. – Hogyhogy? – A hátára égetnek majd egy figurát, ami bizonyos fajta fájdalomnövelő mellékhatására meg is marad. Ezt ön választhatja ki majd. Az utolsó pedig, ugyanezzel az eljárással az Orion-vizsga jelképe lesz, ami a homlokára kerül. Akik valamelyik nagyprogramon végeztek, hasonlóval vannak kitüntetve, biztosan látta már… – Ezek szerint ön nem nagyprogramon végzett – somolygott a lány. – Nem, én még jóval azelőtt lettem katona, hogy a hat új kiképzési program érvénybe lépett volna, de akkoriban még a háború sem volt kilátásban. – Ha nem sértem meg… ön hány éves? – Negyvenhét – mosolyodott el Budai.   *   A fájdalomvizsga valóban több volt, mint kibírhatatlan. Leona számára az volt a legnehezebb feladat, hogy visszafogja magát, és ne üvöltse szinte azonnal azt, hogy „elég”, hiszen itt végig tudatánál volt. Az első három tétel valóban nem érte túl nagy meglepetésként, hiszen azokat a büntetéssorozat alkalmával is átélte. A vizsgáztató itt ügyelt rá, hogy a lány ne gyengüljön le túlságosan, és a lány helyzetét még az is nehezítette, hogy közönsége is volt, a vizsgáztató tisztek és Budai hadnagy nézték végig a szenvedését. Amikor arra került sor, Leona egy tigrist ábrázoló billogot választott, bár azonnal meg is bánta, hogy nem a kiutat választotta. Tűrhetetlen volt a fájdalom, de nem akarta most feladni. Az utolsó tétel, amikor az Orion program jelképét (a csillagkép vázlatát) égették a homlokára, a legszörnyűbb volt az összes közül. Mégis, mikor vége lett, és Leonát elengedték, a lány győzelemittasan lépett ki a fájdalomvizsga helyszínéről. Elérte, amit még soha senki őelőtte, végigcsinálta azt, amiben senki nem hitt, és amire ő maga sem számított. A tisztté avatás már gyorsan lezajlott. Budai dagadt a büszkeségtől, amint az ifjú hadnagyot kinevezték, a lány pedig talán még életében nem volt ilyen boldog.