Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 10. fejezet Az ifjú hadnagy és Budai végső búcsúzásként az egyik padra ültek le beszélgetni. – Tehát sikerült… - kezdte a férfi. – Nem bízott benne, uram? – Hagyjuk ezt az „uram”-ozást! Most már ön is hadnagyi rangot kapott. – Még mindig ön a rangidős. De nem válaszolt a kérdésemre. – Nem mondhatnám, hogy bíztam benne – mondta Budai egy sóhaj kíséretében – inkább csak reménykedtem. – Az éppen elég. Mi tagadás, én sem hittem volna, és tényleg nem volt egyszerű a vizsga. – Az Orion-program talán egyszerű volt? – Nem – nevetett Leona – de nem is igyekezett megkönnyíteni. – Így visszagondolva tényleg nem. A lényeg az, hogy végigcsinálta, bármilyen nehéz is volt, és csak önön múlott. – Azért volt alkalom, ahol ön segített be, és arra szükségem is volt. – Volt… - vont vállat a férfi – De most sejti már, hogy mi következik? – Valóban csak sejtéseim vannak efelől – vált tárgyilagossá Leona hangja. – Hát akkor pár szóban összefoglalom. Holnap elmegy a régi gimnáziumába, ahol közli a megszeppent, mit sem sejtő osztályával, hogy katonákat fog faragni belőlük. Figyelje meg, már ennél a pontnál hevesen tiltakozni fognak. Aztán minden segítség nélkül mégis rá kell vennie őket, hogy menjenek el magával a kiképzésre, és ott teljesítsék a parancsait. El is fog jutni eddig a pontig, talán még a Biotrin beadásán is gond nélkül túlesnek, de utána kitűnik majd, hogy ez egy megrögzött civil gondolkodású csoport, akik a szabadság és a lázongás hívei, és véletlenül sem akarnak katonásdit játszani, sem pedig teljesíteni az egykori osztálytársnőjük parancsait. Ön pedig szörnyű dilemmába fog kerülni: kövesse az én példámat, és kőkemény fegyelmet követeljen tőlük, a büntetésekkel fenyegetőzve, vagy próbáljon meg baráti módon rendet tartani, miközben a csoportnak folyamatosan fejlődnie kell. – És melyik út lenne a helyes? – kérdezett közbe kíváncsian Leona. – Az ön esetében egyik sem. Meg kell találnia az arany középutat, s akkor anélkül fogják követni, hogy megutálnák. Ha jól sejtem, három hónap múlva ön az élükre akar majd állni, hogy csapatvezető lehessen. – Ezt még egyszer sem gondoltam végig – vallotta be a lány. – Hát akkor döntse el gyorsan! Az egyetlen orionosnak nem kellene elkallódnia a rövidlátó tisztek között. – Jó, de… az ő esetükben már az is meredek feladatnak látszik, hogy egyáltalán egy kiképzésen kell részt venniük. – Képes lesz rá. Ön remek katona és kitűnő kiképző lesz. – Könnyebb lenne, ha ön is segítene, akárcsak eddig. – Bízzon magában. Csak hinnie kell benne, és nem lesz szüksége segítségre. – Köszönöm. – És most – állt fel Budai – Azt hiszem, búcsút kell vennünk egymástól. Nagyon örülök, hogy ilyen remekül teljesített. Most már magán a sor, hogy munkára bírjon embereket. – Köszönök minden segítséget – állt fel Leona is - Ígérem, mindent meg fogok próbálni a továbbiakban. És remélem, hogy látjuk még egymást. – Biztos vagyok benne. Sok sikert a továbbiakban. Budai kezet nyújtott a lánynak búcsúzásként. Leona megrázta a kezét, de egyikük sem elégedett meg ennyivel. Egy pillanat műve volt mindössze, mialatt mindketten elfeledték hivatalos, katonatiszti mivoltukat, és átölelték egymást.   *   Leona este ott maradt a vizsgaközpontban, s csak másnap reggel indult el a régi gimnáziuma felé. Míg az autó robogott vele, ő a tájat bámulta, s azon töprengett, hogy milyen érzés lesz újra látnia az osztálytársait, és hogy ők hogyan fognak reagálni váratlan megjelenésére. Aztán pedig a leendő kiképzés foglalta le a gondolatait. Egész lehetetlennek tűnt, hogy rávegye társait az engedelmességre, hogy a köztudottan lázadó és neveletlen osztályt katonás fegyelemre szoktassa… Budai szavainak emléke pedig csak rontottak a helyzeten. Akárhogy is utálta a hadnagyot a kiképzés első két hónapjában, a végére úgy megkedvelte, ahogy arra gondolni sem lehetett… Mikor az autó délelőtt kilenckor lefékezett a gimnázium kapuja előtt, Leona egy sóhajjal szállt ki. A sofőrnek megköszönte a hosszúra nyúlt fuvart, és a bejárat felé indult. A kapun belépve azonnal szembe találta magát a két kapuügyeletes diákkal, akik afelől érdeklődtek, hogy mit akar itt. Nem ismerték meg az iskolatársukat, csak mikor a nevét akarták felírni a látogatók füzetébe. A lány mosolyogva folytatta útját át a bejárati csarnokon és fel a lépcsőn, egészen a tanári szobáig. Ott bekopogott, és megvárta, amíg az egyik fiatal tanárnő kinyitotta az ajtót. Azonnal le lehetett olvasni az arcáról, hogy bár számított már egy katonatiszt megjelenésére, mélységes megdöbbenéssel töltötte el, hogy egy újabb osztályt veszít el az iskola. Ez a nő annak idején nem tanította Leonát, s most nem is ismerte fel. – Jó napot kívánok. Papp János tanár urat keresem – mondta a lány. – Egy pillanat… - válaszolt a tanárnő, és szétnézett a szobában, aztán eltűnt néhány másodpercre – Leona gyanította, hogy az órarendet nézte meg. – Papp tanár úr most osztályfőnöki órát tart a hatvankettes teremben. – Köszönöm – mondta Leona. A hatvankettes teremhez még egy lépcsőt kellett megmásznia, és el kellett mennie a folyosó másik végére. Út közben még egyszer megpróbálta végiggondolni, hogy mit fog mondani, de mikor felért a lépcsőn a második emeletre, elvigyorodott. Iskolás évei alatt magasnak, olykor megmászhatatlannak tűnt a két emelet, de most a lábai észre sem vették a lépcsőfokokat. Leírhatatlanul furcsa volt hadnagyi egyenruhában újra ebben az épületben járni. Az ismerős terem ajtaja előtt megállt és bekopogott. Még az év elején ajtógombra cserélték a kilincset, úgyhogy nem nyithatott be, hanem várnia kellett. Nem sokáig álldogálhatott ott, mivel szinte azonnal Papp-pal találta szemben magát. A tanár elfehéredett, ahogy meglátta, és kilépve behajtotta maga után az ajtót. Leona ismerős, kíváncsi arcokat látott egy pillanatig a férfi háta mögött. Papp negyven év körül járhatott, s mivel a civilek még csak kritikus esetben kaptak Biotrint, minden eltelt év meglátszott rajta. – Máris? – kérdezte a férfi. Leona komolyan bólintott. – Igen, máris – próbálta megkeményíteni a hangját, több-kevesebb sikerrel – Az osztályt, a szabályok értelmében el kell vinnem magammal a kiképzésre. – Értem – vette tudomásul a férfi, de a tekintete sajnálatról, féltésről árulkodott. Mindezek ellenére kinyitotta az ajtót és intett Leonának, hogy menjen be. A lány megjelenését tisztán kivehető suttogás kísérte, amely másodpercek alatt is érezhetően növekedett. Leona a tanári asztalhoz érve végigfuttatta a tekintetét az osztályon. A harminc diák – mert kétségkívül még csak diákok voltak – suttogásába a meglepetésen túl némi kíváncsiság is vegyült. Egyikük sem szólította meg Leonát, mintha nem lennének biztosak benne, hogy tényleg ő az. A hátsó padból egy hangosabb szó mégis elfojtott minden egyéb zajt. – Szati! – mondta az egyik lány, s Leonának emlékezetébe rengeteg dolgot idézett ez a megszólítás – Már azt hittük, hogy itt hagytál minket! – a hang Ménesi Valériához tartozott, ahhoz a lányhoz, aki az iskolai évek alatt Leona egyik legjobb barátnője volt. Mindenki más elnémult a teremben. Az ablak mellől Papp János némán nézte a tanítványait, és nem akart közbeszólni. Leona vidám kacsintással válaszolt Valinak, s egy hirtelen mozdulattal felült a tanári asztalra. – Dehogy hagytalak volna itt benneteket elköszönés nélkül! Csak nem volt lehetőségem elbúcsúzni tőletek. Az első szavak hallatára feszült csend telepedet a teremre. Sokan sejtették, hogy miért van itt a régi, elveszettnek hitt osztálytársuk. Hamar rájöttek, hogy a katonai egyenruha nem csak jelmez, hanem valódi rangot jelent. Az is derengeni kezdett nekik, hogy két osztály – két negyedikes osztály – nem is olyan rég váratlanul eltűnt a gimnáziumból, s hogy miért, arra egyetlen tanár sem volt hajlandó egyenes választ adni. Leona nagy levegőt vett, és folytatta az előre eltervezett beszédét. – Valószínűleg észrevettétek, hogy a mostani szörnyű, mindent elsöprő háborúban már a tizennyolc évüket betöltött diákokat is segítségül hívják. Három hónapja hívták be a mi osztályunkat, de ekkor kaptunk egy esélyt, hogy ha valaki a nagyprogramok egyikét végigcsinálja, és képes lesz rá, hogy az osztály kiképezze, akkor a társai kapnak három hónap haladékot. Eddigre már mindenki megértette, hogy mi következik, és bár tiltakozni szerettek volna, jól tudták, hogy értelmetlen lenne. Leona végignézett rajtuk. Látta, hogy Kitti a kezeibe temeti az arcát, Rita mélységes döbbenettel néz maga elé, Saci pedig elszánt tekintettel várta Leona további szavait. – Sajnos a szabályok semmiféle kibúvót nem adnak, úgyhogy szeretném, ha nem is lenne vita ebből a már eldöntött tényből. Ma délután fél háromkor el kell indulnunk, addigra itt lesz értünk egy busz. A gimnázium bejárata előtt gyülekezünk előtte. Addig tegyétek le minden holmitokat a kollégiumban, a szüleitek majd bejönnek értük. A kiképzésen semmire nem lesz szükségetek, ha mégis van valami, amit magatokkal hoznátok, akkor azt egy kisebb táskába pakoljátok el. Az igazolványotok feltétlenül legyen nálatok. A lány itt újabb szüntetet tartott. Megpróbált csak a tényszerű dolgokra koncentrálni, de ez túl nagy feladat volt a sok döbbent arcot látva. Az osztálytársai még nem fogták fel teljesen, hogy mi vár rájuk, de akkor is megrémültek a feladattól. Ahogy Leona látta, túl sok volt a lány. A harminc diák között csak négy fiú volt, ami megérthető egy irodalmi-drámai tagozatos osztályban, de nem érthető meg egy kiképzésen. Az arányoknak legalább fele-fele kellett volna lenniük. – Melyik laktanyába megyünk? – kérdezte Saci. – Miskolcra – válaszolt készséggel Leona. – De az… jupiteres telep – mondta Rella. – Igen, a jupiteres képzéshez ott van legmegfelelőbb felszerelés, de a többi programhoz is megfelel. De honnan tudod? – Apám katona – válaszolt a lány. – Te nem Sirius programon végeztél – szólt Réka, s szava határozott kijelentés volt, amely kérdő hangsúly nélkül is választ követelt. – Nem, valóban nem. Tegnap tettem le az Orion-vizsgát. – mondta Leona, s magában megjegyezte, hogy az osztálytársai nagyon sokat tudnak a kiképzések mostani rendszeréről. A szavait általános zúgolódás követte. – Te voltál az? – Igen, én – válaszolt nevető szemekkel a lány Kitti kérdésére – Ezek szerint nagyon sok minden kiderült. Nekünk még rengeteg időnk lesz beszélgetni, de most gondolom Papp tanár úr is el szeretne köszönni tőletek. A férfi, aki eddig az ablaknál állt és üres tekintettel bámulta az utcát, megfordult, és végignézett az osztályon. – Valóban, szeretnék elbúcsúzni – az asztalhoz sétált, Leona mellé. A figyelem most rá összpontosult – először is Leonának szeretnék köszönetet mondani, amiért nem hagyta cserben a tizenkettedik D osztályt, és bármilyen nehéz is volt, nem adta fel. A titkolózás most véget ér, nem kell tudatlanul elindulnotok. Arra kérlek titeket, hogy próbáljatok minél jobbakká válni, és hogy ti se adjátok fel. Nem akarok hosszan búcsúzkodni, hiszen remélem, hogy nem örökre szól. Sok sikert és kitartást kívánok a kiképzésre.