Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 11. fejezet Fél háromra, ahogy Leona mondta, már az egész osztály a gimnázium előcsarnokában gyülekezett. Majdnem mindenki hozott magával csomagot, de egyik sem haladta meg egy kistáska méretét. A busz akár el is indulhatott volna velük, de az még meg sem érkezett. Mikor a lány bejelentette, hogy nem fél háromkor, hanem csak három órakor fognak indulni, a feszültségbe általános derültség vegyült, és ezt csak fokozta Gergő háromnegyed háromkori belépése az előcsarnokba. – Még nincs itt a busz? – kérdezte méltatlankodva a fiú. – Számítottam rá, hogy késni fogtok, ezért mondtam fél órával hamarabbi időpontot – magyarázta nevetve Leona. Gergő egy vigyorral nyugtázta az érvelést. A busz hamarosan megérkezett. Három óra előtt néhány perccel fékezett le az épület melletti kis utcában. – Ez lesz a miénk – jelentette ki mindenki számára jól hallhatóan Leona. – Ez…? – vonta fel a szemöldökét Anikó, s látszott az arckifejezésén, hogy egyáltalán nincs megelégedve az utazás körülményeivel. – Gyerünk, mindjárt indulnunk kell! – sürgette őket Leona, figyelmen kívül hagyva osztálytársa kérdését. – Mindenem el fog gémberedni, mire odaérünk Miskolcra – nyafogott Beatrix, s szerencsétlenségére Leona meghallotta a megjegyzést. – Ha már most nyafogsz, akkor mit fogsz csinálni, ha harcolnod is kell? – szólt rá gúnyos hangsúllyal – Egyébként három óra alatt vígan odaérünk. Utolsónak Leona hagyta el az előcsarnokot, miután kiterelte az osztálytársait a kapun, egyenesen a busz felé. A beszállás könnyebben zajlott, mint hitte. Mikor ő is felért, köszönt az őrmesternek, aki a buszt vezette, majd szembefordult a helyeken vitatkozó társaival. – Mindenki üljön le minél hamarabb! – mondta túlharsogva a zsivajt – Miskolcra három óra alatt oda fogunk érni, addig kibírjátok ezen a buszon is. Út közben nem fogunk megállni, mert szerintem már most késésben vagyunk. De még mielőtt elindulnánk, névsort kell olvasnom, úgyhogy maradjon veszteg mindenki, és csak az jelezzen, hogy itt van, akinek a nevét mondom! – azzal elkezdte sorolni a neveket. Bár szerencsére nem volt hiányzás, néhány nevet többször is el kellett ismételnie, mire a gazdája észbe kapott, hogy őt szólították. Péterfy Adél például csak negyedszerre hallotta meg a nevét, s akkor is vihogva jelentkezett, mivel a barátjával, Boros Rolanddal együtt nevetgéltek a hátsó ülések egyikén. Mire Leona elért az utolsó névig, Vörös Kittiig, addigra valóban negyed órás késésben voltak. A lány lemondó sóhajjal ült le az első ülésre. Mindenki úgy viselkedett, mintha egy egyszerű osztálykirándulásra indulnának, s Leonának ez nem volt éppen ínyére, de nem tehetett ellene semmit. Most még nem… A busz megállíthatatlanul robogott velük, s hátul a hangulat kezdett kicsit csillapodni. Az osztály még mindig vidám volt, de már nem annyira hangos, mint kezdetben. Már több mint egy órája utaztak, s ez alatt néhányan megkérdezték Leonától, hogy mire számíthatnak, de a lány nem árult el nekik szinte semmit. Szinte… – A laktanyában egyszerre négy csoport lesz – mondta Viviennek – de mikor odaérünk, csak ketten lesznek rajtunk kívül, és ők még ezen a héten végezni fognak. Valószínűleg még holnapután megérkezik még egy csoport, ha a kecskeméti telepről ide osztanak be valakit, mert akikkel voltam, csak holnap fognak vizsgázni. – És szerinted jó hogy ide küldtek minket? – A lehető legjobb – válaszolt magabiztosan a hadnagy.   *   Nagy nehezen, három és fél órás utazás után valóban megnyíltak előttük a miskolci telep kapui. Ez a laktanya négy, egymástól elkerített részből állt, s csak néhány része volt közös – úgy mint az előre felállított akadálypályák, az étkező és a tiszti épület. A körletek és minden egyéb terület fel volt osztva, hogy a kiképzések egymástól zavartalanul folyhassanak. Az átjárás sem volt túl egyszerű az egyes részek között. Az itt tartózkodó kiképzők tehát szabad kezet kaptak, s a hetente rendszeres ellenőrzéseken kívül semmi nem gátolhatta őket. Leona csodálattal nézett körül a buszból, hisz ez volt Európa egyik legjobban felszerelt kiképzőközpontja, a többiek arcán viszont szorongás látszott, s a lány ezt látva visszagondolt arra, hogy milyen érzésekkel érkezett meg annak idején Kecskemétre. Aztán gyorsan észbe kapott, és szembefordult az osztállyal. – Szálljatok le és sorakozzatok fel a busz előtt – mondta parancsolóan, azután egy halvány mosollyal hozzátette – Próbáljatok három sorba felállni. Olyan szörnyű sorakozót, amit ez az osztály művelt, Leona még nem látott. Nem csak hogy görbék lettek a sorok, de a leghátsóban csak két ember állt, az első kettőbe pedig a maradék huszonnyolc próbált összezsúfolódni. Leona elfordult. – Tegyünk még egy próbát. Állítsatok fel három egyenes sort, mindegyikben tíz-tíz emberrel – mondta háttal állva nekik. Hallotta, hogy meglehetősen nagy zajjal próbálják teljesíteni a parancsot, aztán mikor elhalkultak, a lány visszafordult feléjük. – Helyes – jegyezte meg, látva a kis híján szabályosnak mondható sorokat, amelyek csak enyhén voltak görbék. Leona majdnem hogy elégedetten szemlélte őket.   *   Este nyolc órára már túlestek a Biotrin beadásán is. Bár az osztály nagy része egyenesen rettegett a szertől, mégis – az orvos szerint, aki a telepen lévők között Leonáéknak segédkezett – egészen jól bírták. Sötétedés után az udvar egy füves részén ültek össze, Leona kérésére ismét civil ruhában. A fűre telepedtek, s a kiképző titokzatosan mosolyogva fogadta őket. Ismét Gergő érkezett utoljára, ahogy azt már megszokhatták tőle. – Örülök, hogy nagy-nehezen sikerült itt összegyűlnünk – kezdte a lány – Azért kértem, hogy gyertek ide, mert elég sok mindent meg kell beszélnünk, mielőtt elkezdődne a kiképzés. Tudom, hogy számotokra nagyon idegen ez a világ, amibe ilyen hirtelen belecsöppentetek, s hogy most úgy érzitek, soha nem fogjátok megszokni… – Készültél? – szakította félbe Adél vigyorogva. – Igen – vallotta be Leona – de ha azt mondjátok, hogy nem kel a maszlag, akkor tőlem ugorhatunk is a gyakorlati dolgokra. – Akkor ugorjunk – javasolta Beatrix általános derültség közepette. – Oké, ahogy gondoljátok – legyintett beletörődően Leona – A gyakorlatiasabb dolgok… Ahogy azt Rella már a délelőtt folyamén megjegyezte, a miskolci laktanya alapvetően a Jupiter-programhoz van kialakítva, és nem véletlenül kerültünk ide mi sem. Meglehet, hogy ezt a programot nem lányoknak találták ki, nekem mégis lenne egy kérdésem ezzel kapcsolatban. – A Merkúr-program lenne nekünk való – mondta Saci – a szabályok szerint a huszonhárom éven aluli… – Tudom a programok rendszerét, ebből vizsgáztam – intette le Leona – Felejtsétek el, hogy miket hallottatok eddig a kiképzési rendszerekről, mert résztvevőkként szinte semmi hasonlóságot nem fogtok találni a híradó és a valóság között. – A Jupiter akkor is nehéz – jegyezte meg halkan Valéria. – Jaj, ha hagynátok végigmondani… - sóhajtott Leona. – Jó, hagyunk – vigyorgott Vali. – Nem teszem kötelezővé számotokra a Jupiter-programot, mivel úgy érzem, nem is lenne becsületes dolog. Úgyhogy már az első nap döntés elé állítalak benneteket. Tudom, hogy meredeken hangzik, de… - itt habozott egy pillanatra, s közben végigtekintett a várakozó arcokon – Az egyik legfőbb kérdés, hogy három hónap múlva, amikor itt végeztek, részt akartok-e venni az akciócsapat-képzésen. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ha úgy döntötök, hogy az ötletet hagyjuk, akkor nem nyösztetlek titeket a Jupiterrel, hanem megpróbáljuk a Mars-programot. Annál lejjebb nem adom. – Miért nem? – kérdezte hirtelen Kornél. – Mert már annak is elég rossz a statisztikája, és nekem nem az a célom, hogy feláldozzalak benneteket egy ilyen értelmetlen háborúban, hanem hogy lehetőség szerint túléljétek. Ha ezt a lehetőséget választjátok, akkor nem lesz annyira nehéz a kiképzés, bár gyanítom, hogy így sem fogjátok könnyűnek találni. De ebben az esetben a kiképzés után kérdezés nélkül szétszórnak majd benneteket, s még csak véletlenül sem harmincemberes egységként fognak kezelni. Oda fog kerülni egy-két ember, ahol éppen hiány van. De ha úgy döntötök, hogy csapat legyen belőlünk, akkor azt csakis a Jupiter-programmal vállalom. A marsos csapatok úgy hullanak, mint a legyek. – A jupiteresek is – jegyezte meg Saci. – Hallottál már a Skorpiókról? – kérdezte Leona felvont szemöldökkel – Már majdnem fél éve emberveszteség nélkül harcolnak. Vagy a Viperák, egy hónapja… De nem ez a lényeg. Ebben az esetben a negyedik hónapot is kiképzésen fogjuk tölteni, csak már nem én leszek a kiképző. Ha sikerül a csapatvizsga, akkor együtt maradhatunk. – De ez veszélyes is… – Egy háborúban teljesen mindegy, hogy milyen beosztásban harcolsz, mindenképpen életveszélyben vagy a békeszerződés aláírásának pillanatáig. Mégsem mindegy, hogy hogyan harcolsz… – Te mit szeretnél? – kérdezte óvatosan Kitti. – Szerintem egyértelmű, hogy én a csapatképzést választanám – vágta rá Leona – de rajtatok múlik, hogy mi lesz, és ha eldöntitek, utána már nem örülnék neki, ha variálnátok. Csak akkor fogadom el a döntés, ha egységes lesz. – Rossz ötlet, ez az osztály nem tud dönteni semmiben – mondta Kornél – még abban sem, hogy hová menjünk osztálykirándulásra, vagy hogy milyen színű legyen a tesi-pólónk. – Emlékszem, ezért lett fehér – mosolyodott el Leona. – Megígéred, hogy ha mondjuk megszavazzuk a Jupitert, és nem megy, akkor lejjebb viszed a szintet? – kérdezte összevont szemöldökkel Adél. – Megígérem – bólintott komolyan Leona. – Akkor legyen az akciócsapat ötlete – vetette fel Adél, a többieknek címezve a javaslatot – végül is nem vesztünk vele semmit… Bár a többségen látszott, hogy szívesen vitába szállnának vele, rábólintottak az ötletre. Leona nagyságrendekkel vidámabban folytatta a beszédet a további témákkal. – Rendben, tehát közös megegyezés alapján megpróbálkozunk vele, hogy akciócsapat legyen belőlünk, és egy ilyennek bizony név is kell… Van ötlete valakinek? – Te már jóval előtte tudtad, hogy is működik ez. Neked nincs ötletet? – kérdezte Rella. – De van – vigyorgott Leona – arra gondoltam, hogy mivel úgyis állatokról szokás elnevezni a csapatokat, és egy nagyrészt nőkből álló csapathoz leginkább a nagymacska-fajok illenek, ezért a Tigrisek vagy a Párducok elnevezésekre gondoltam. A javaslat nem aratott osztatlan sikert. – Az Oroszlánok nem jó? – kérdezte Győző. – Vagy a Gepárdok – tette hozzá Anna. – Nekem mindegy – vont vállat Leona. – Miért ne lennénk egyszerűen Macskák? – kérdezte Rella. Ezt az ötletet huzakodás nélkül elfogadták, bár Evelin halkan odasúgta Csillának: – Nem szeretem a macskákat… – Na jó, már csak néhány apróság maradt hátra – szólt hangosan Leona – úgyhogy nem kellene velük sokáig húzni az időt. A napirendet gyorsan elmondom. Az első héten délelőttönként négy órán keresztül elmélet lesz, ahol a büntetések rendszerét, a katonai rangokat és egyéb apróságokat fogok ismertetni, és délután a gyakorlati kiképzések fognak elkezdődni. Az első héten négy, a második héttől napi nyolc órán keresztül. – Mennyi? – kérdezte megrökönyödve Csilla. – Nyugi, nekünk a délelőtti hat órás elmélet után volt ennyi, úgyhogy nincs nyafogás. A második hónaptól naponta tíz órás lesz a kiképzés, a harmadik hónapban pedig tizenhat. Az első két hónap alatt az órarend is meglehetősen kötött lesz. A hét nálunk csütörtökkel fog kezdődni, úgyhogy holnap közelharcot, pénteken vívást, szombaton lövészetet fogtok tanulni. A vasárnap lesz a szabadnapotok, hétfőtől szerdáig pedig az akadálypályákat fogjuk próbálgatni. – Csak egy szabadnapunk lesz? – elégedetlenkedett Adél. – Nekem egy se volt – vágott vissza Leona – De ha így álltok hozzá, akkor nem tudom megígérni, hogy lesztek olyan jók, hogy túlélhessétek a háborút. Feszült csend telepedett rájuk. – Téged hogy szólítsunk? – kérdezte kisvártatva Gergő. – A hivatalos megszólításom „hadnagy” vagy „hölgyem”. Ha ellenőrzés lesz, akkor úgy teszünk, mintha szabályszerűen folyna a kiképzés, akkor majd magázni foglak benneteket, és elvárom, hogy ti is a rangom szerint szólítsatok. Egyébként megfelel a „Leona” vagy a „Szati” is. – Az utolsó, amit még el akartam mondani, a büntetőeszközök mibenléte lenne – ezekkel a szavakkal Leona kinyitotta a mellette lévő dobozt, amiben az eszközök lapultak. Elsőként a kést húzta elő belőle. – Jesszusom – hőkölt hátra Rita. – Ezt a kést az 1-es jelzésű büntetéseknél használjuk – folytatta kíméletlenül Leona. A büntetés jelzése 1/A, B vagy C lehet, és ezek szerint a jobb vállba, a gyomorszájba vagy a szívbe szúrom ezt a kést – ezekkel a szavakkal felmutatta és odaadta a mellette ülő Valériának. A kés kézről kézre járt, s csak Réka volt olyan ügyetlen, hogy véletlenül elvágta az ujját vele, s fel is szisszent utána. Leona elvigyorodott. – Ennél azért többet kell kibírnotok – mondta elsősorban Rékához intézve szavait, s mikor a kés visszaért hozzá, hosszan megvágta a karját vele, szemrebbenés nélkül. A többiek ámulattal nézték, aztán Leona eltette a kést és a korbácsot húzta elő. – Ez a 2-es büntetések eszköze. Tizenöt, huszonöt vagy negyven korbácsütést jelent. Vivien felszisszent már a látványtól is, hiszen a korbács apró szögekkel volt sűrűn kirakva. Leona ezt is körbeadta, s közben jót mulatott a megrökönyödött arcokon. – Ezt nem gondolhatod komolyan – szólt Blanka. – De komolyan gondolom – válaszolt határozottan Leona – Ha ez vígasztal titeket, a nagyprogramokon dupla ekkora szögek vannak rajta, és majdnem hogy minden nap büntettek vele engem is. – Akkor is… ez szörnyű – szögezte le Erika. – Sajnos ezek a szabályok. Rajtatok múlik majd, hogy hányszor kell alkalmaznom ezeket. De a harmadik büntetőeszközt is meg szeretném ismertetni veletek – azzal eltette a korbácsot, és előhúzott egy nyilat. Ezt is elindította, hogy körbeadják az osztálytársai – Próbáljátok meg kettétörni! – mondta cinkos pillantással. – Én ismerem a trükköt – vigyorgott Saci. – Oké, akkor ne lődd le a poént – kacsintott Leona. A nyílvessző körbeért, de még mindig egy darabban volt, bár mindenki feszegette. Mikor Leonához került, a lány megfordította a tengelye körül, és két ujjal kettétörte. – Nagyon egyszerű trükkről van szó. Van egy jelzés minden nyílvesszőn, ahol el lehet törni. És hogy mire használják… A hármas büntetések négy, öt vagy hat nyilat jelentenek, kettő a két vállba, kettő a két combba, az ötödik a gyomorszájba, a hatodik pedig a szívbe fúródik. Miután ez megvan, a nyilakat ketté kell törni – ezért vannak perforálva – és utána a csonkokat ki kell húzni. Vivien megborzongott. – Ez már tényleg túlzás… – jegyezte meg halkan Blanka. – Ahogy vesszük – vont vállat Leona – Lehet, hogy szörnyűnek hangzik, de ezt a büntetést már viszonylag súlyos bűnökért szokás kiosztani. – Mint például? – kérdezte Gergő. – Én első nap verekedésért kaptam 3/C-t. De azért ez, bármilyennek tűnik is, nem a legkeményebb. Létezik négyes jelzésű is, ami már valóban a legrosszabb az összes közül, de nagyon elvétve fordul elő. Ilyen szerintem nem is lesz nálunk, de ha mégis valaki okot ad rá, akkor majd meglepetés lesz, amit kap. – Nálatok volt ilyen? – kíváncsiskodott Réka. – Igen, engem büntettek vele. – Miért? – Mert egy alkalommal nekimentem Budainak… – Budai Zsolt volt a kiképződ? – kérdezte kerekre tágult szemekkel Saci – Az a Budai Zsolt, akinek olyan szörnyű híre van? Leona nem válaszolt, csak mosolygott, majd rövid szünet után folytatta. – Ha mindenféle büntetést el akarok mondani, akkor már csak a Különleges Büntetések hiányoznak. Erről annyit kell tudni, hogy húsz tételből áll, és nem ajánlom, hogy valakinek is eszébe jusson olyasmit elkövetni, amiért már ezekkel kell büntetni. Nekem volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen a Büntetéssorozat, és őszintén megmondom, hogy egyikőtöknek sem kívánom. – Mivel érdemelted ki? – kérdezte Evelin. – Ez hosszú történet… – kezdte Leona, majd a többiek unszolására elmesélte, hogy mi történt az Orion-program hatodik hetén, az Elővizsga alkalmából. A többiek csendben hallgatták, s olykor meg is borzongtak. – Akkor nem csodálom, hogy utálod Budait… - jegyezte meg végül Saci. – Nem utálom. Igaz, hogy akkoriban nagyon gyűlöltem, de sikerült megkedvelnem a vége felé. Ha jók lesztek, akkor vasárnap elmesélem az egész történetet – kacsintott Leona, majd az órájára nézett – Most pedig irány a körletekbe, mert már másfél órája takarodó van, és holnap reggel ötkor ébresztelek titeket. Aludjatok, amíg tehetitek!