Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 14. fejezet Óriási szélviharral köszöntött rájuk a napkelte. Az égen felhők tornyosultak, de a keleti égbolt tiszta maradt, hogy az első napsugarak bearanyozhassák a felhőket. Ebben a hajnali fényben sorakozott fel Leona osztálya az udvaron. A látvány most először volt bíztató. Az egyenruhát mindenki kifogástalanul vette fel, akinek hosszú haja volt, az kontyba tűzte, a sorok kifogástalanul egyenesek voltak, s még Budai hadnagy sem tudott volna hibát találni (bár Leona elmosolyodott a gondolatra, hogy Budai bizony próbálkozott volna…) Szemlátomást megtette a hatását az előző esti beszélgetés. Ez az élmény igazán kellemes volt Leona számára, s az a tény, hogy még a reggeli alatt is fegyelmezetten viselkedtek, egyenesen boldogsággal töltötte el. De az a gondot nem okozó viselkedés részükről csak addig tartott, amíg a hadnagy meg nem mutatta nekik a rájuk váró akadálypályát. – Ez szörnyű! – fakadt ki Anna – ezt képtelenség megcsinálni. – Annyira azért nem nehéz – mondta mosolyogva Leona – Ez a pálya az első kisprogramoknál, amit teljesíteni kell. Ott, a kijelzőn láthatjátok az időt, hogy hány perc alatt mentek végig rajt. Nem várom el, hogy elsőre sikerüljön, de jó lenne, ha kezdetnek végigvergődnétek. Az időt be kellett állítani, hogy a kijelző jelezze, sikerrel járt-e a próbálkozás. Leona kezdetnek jobbnak látta a Merkúr-program idejéhez állítani. – Indulhat az első! – fordult az osztályhoz, akik már libasorban álltak egymás mögött. Tamara került az első helyre, s Leona bizakodva várta, hogy teljesíti az előtte álló feladatot. A testnevelés órákra emlékezve Tamara mindig ügyesen tornázott, gyors és mozgékony volt. De most csalódást okozott. Bár csak három komolyabb akadályból állt ez a pálya, a lány már az elsőnél megbukott. – Ennél sokkal jobb teljesítményre vagytok képesek! – szólt rá Leona, majd halkabban hozzátette – Menj a sor végére! A többiek teljesítménye sem volt biztatóbb. Egyedül Saci ment végig első próbálkozásra, de ő is nagyon sokkal túl a szintidőn. A második kör közepe táján tartottak, amikor Leona autó zajára lett figyelmes. Az akadálypályától ki lehetett látni a kapuhoz, s Leona megrökönyödve vette tudomásul, hogy egy tiszt érkezett – tehát már hétfőn ellenőrzést kapnak. – Maradjatok itt, ellenőrzés van – mondta az osztálynak, majd hátat fordított nekik és elsietett a kapu irányába. Még hallotta, hogy izgatottan összesúgnak mögötte. A közeledő férfi tiszti egyenruhában volt, s az alakja Leona számára kísértetiesen ismerősnek tetszett. Amikor már csak tíz méterre voltak egymástól, a lány felismerte végre a tisztet: Budai hadnagy volt az. Aztán jobban megnézte a férfi egyenruháját – és vigyázzba vágta magát. – Jó napot, főhadnagy! – tisztelgett Leona. Budai szélesen elvigyorodott. – Jó napot, hölgyem! – köszönt a férfi, de nem állt meg. – Gratulálok az előléptetéséhez – mondta Leona, és ő is elindult a férfi mellett. – Önnek köszönhetem – hárította el a főhadnagy – Eddig is én vigyáztam önre, most is engem küldtek ellenőrizni. – Ezek szerint még nem kapott újoncokat? – vonta fel a szemöldökét a lány. – De, már megérkeztek az újak, csak engem elküldtek ide ellenőrzésre. – Milyen az új csapat? – kíváncsiskodott Leona. – Úgy tűnik, nagyon hasonló, mint az önöké, de sokkal több lány érkezett. Tizenheten jöttek, úgyhogy kettőt válogattam be közülük az orionosokhoz. A Biotrin beadásánál is meglepő volt az arány. A száz érkezőből kilencvenkettő ment át, és megvan mind a tíz résztvevő az Orion-programra. – Ez nagyon jó arány! – álmélkodott Leona. – Valószínűleg az ön példáján buzdultak fel. De nem ezért jöttem, hogy erről beszéljünk, hanem az ön újoncai érdekelnek. – Egyből gondoltam – sóhajtott Leona. – Ez úgy hangzott, mintha nem örülne neki. Talán nem bír velük? – Enyhe kifejezés. Már minden eszközt bevetettem, de még mindig nem értem el komolyabb eredményt. Ugyanolyan fegyelmezetlenek, mint először. – Véssen az eszébe valamit. Ha legközelebb másik ellenőrt kap, akkor inkább dicsérje a csoportját, hogy jobb benyomást keltsen. – Nem akartam, hogy csalódjon, amikor meglátja őket – nevetett a lány. Hamarosan odaértek az akadálypályához, ahol az újoncok sorakoztak fel. Leona „vigyázz”-t vezényelt – ezt példaszerűen hajtották végre – majd bemutatta Budai főhadnagyot. A bejelentést általános álmélkodás követte. Leona parancsára folytatták a gyakorlatot. A főhadnagy árgus szemekkel figyelte minden egyes mozdulatukat. A lány olykor lopva feléje pillantott, s nehézség nélkül le tudta olvasni a férfi arcáról, hogy szívesen leállítana minden megtorpanót, s az alulteljesítésért járó 3/B büntetésre ítélné. Leona ezzel szemben nem büntetett meg senkit. – Merkúros időre van állítva? – kérdezte szemöldök ráncolva a férfi Leonát, mikor Saci végre teljesítette a pályát, s jelenlegi határidőn belül. A lány komolyan bólintott. – Jobbnak láttam ezzel kezdeni a pályákat. – Nem arról volt szó, hogy a Jupiter-programmal kezd? – De igen, és meg is próbáltam, azonban már az első nap látszott rajtuk, hogy nem fogják bírni. Mint látja, ezt is nagyon nehezen tudják teljesíteni. A merkúros szintidőt csak három órával a kiképzés kezdete után teljesítette mindenki, s addigra csak hárman – Saci, Adél és Rella – voltak túl a marsos időn is. Budai időközben látogatást tett Tináéknál, s azóta nem is tért vissza. Az osztály teljesítménye a négy óra leteltével még mindig siralmas maradt, s mivel az ellenőrük nem volt jelen, a nyafogást is újrakezdték, most azzal, hogy elfáradtak, és ez az akadálypálya lehetetlenül nehéz. Leona hiába bizonygatta, hogy könnyű megcsinálni, akár jupiteres időre is, mintha meg sem hallották volna az érveit. Nem volt kedve újra bevetni a büntetések eszközét, s tizenegy órakor elégedetlenül bár, de elbocsátotta őket. Budaival csak ebéd után, az irodájában beszélhetett újra. A férfi meglepően jó kedvű volt, így még egy okot adott Leona bosszúságára. A hadnagy mérgelődve járkált fel-alá saját dolgozószobájában, miközben Budai mosolyogva figyelte a lépteit ide-oda, s elkényelmesedve dőlt hátra az egyik, fal mellett álló fotelban. – Nem értem, hogy miért van így kiakadva – szólalt meg Budai, miután tíz percen keresztül türelmesen hallgatta Leona véget nem érő monológját. A főhadnagy megvárta, míg a lány megrökönyödve pillant rá, s csak azután folytatta – A legtöbb osztály ugyanúgy kezd, mint az öné. Nem könnyű tekintélyt parancsolni, főleg, mivel ők nem is tisztelik a rangokat, se azt, hogy a kiképzőjük milyen programot bírt ki az ő érdekükben. – Ez annyira igazságtalan! – fakadt ki keserűen Leona. – Miért lenne igazságtalan? – vonta fel a szemöldökét Budai. – Úgy értem… – habozott a lány, de paprikapiros arcát nem tudta elrejteni. – Azt látta eddig, hogy nekem milyen könnyen megy – mondta a férfi, mintegy felismerve a dolog lényegét. – Nem, én… - mentegetőzött volna Leona, de Budai kíméletlenül a szavába vágott. – Ne tagadja, pontosan erre a könnyen elért sikerre féltékeny. De lássuk, mire megyek akkor, ha nem harangozhatnak azok, akiknek nem tetszenek a módszereim! – tette hozzá a férfi, és hirtelen mozdulattal felállt a székből – A ma délutáni kiképzést átveszem öntől – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és Leonának eszébe sem jutott ellenkezni. Budai kijelentése mindig parancs is volt a lány számára, amivel nem kellett kötelességszerűen szembeszállni.   *   Délután az osztályt hidegzuhanyként érte az a bejelentés, hogy Budai átveszi az aznapról hátralevő kiképzést. Bár Leona nem sokat mesélt a főhadnagyról, még élénken emlékeztek az elővizsga történetére. Budai villámgyorsan kiosztotta a szerepeket. Ő vezeti a kiképzést, ő ad büntetést, Leona pedig végrehajtja. Az osztály szerepe pedig annyi lett, hogy minél kevesebb büntetésre adjanak okot. A főhadnagy a szintidőkkel sem volt kevésbé kegyetlen, és az akadálypálya kijelzőjét egyből a jupiteres időre állította. Bár igazán úgy tűnt, hogy az osztály összeszedi magát, mégis ugyanannyi – vagy még több – bukás volt, mint délelőtt. A jupiteres időt senki nem tudta teljesíteni első nekifutásra, hiszen az az eddigiekhez képest kifejezetten rövid volt, mindennek a tetejére a férfi, jó szokásához híven, leállította a gyakorlatot, ha valaki megtorpant. Leona jól ismerte ezt a módszert: a katonákat vakmerőségre, villámgyors gondolkozásra késztette. Egy óra elteltével Budai kissé megelégelte, hogy senkinek sem sikerül végigmennie a pályán. Így, mikor épp túl voltak Alíz büntetésén, a főhadnagy Leonához fordult. – Próbálja meg maga! – mondta a férfi, majd átállította az időt – Egy perc. Orionon ekörül lenne a szintidő, ha lenne ilyen kezdetleges pálya.   Leona meglepődött, és mivel tiszti egyenruhában volt, amit nem akart tönkretenni (nem mintha nem lett volna belőle még raktáron), megpróbált ellenkezni. Aztán meghallotta az osztálya gúnyos megjegyzéseit, és a fejét felszegve a pálya kiindulópontjához lépett. Budai tekintete sikeresen elnémította az osztályt. A hadnagy rálépett az időszámlálót indító gombra, majd nekiveselkedett a pályának. Sokkal nehezebbekhez szokott annak idején, és ilyen rövid idő alatt nem is jött ki a gyakorlatból. Szerencsére nem adott okot rá, hogy Budai leállíttassa vele a gyakorlatot. Mikor a végére ért, a kijelző még csak ötvenhét másodpercnél tartott, így büszkén lépett ki a pályáról. Budai következő szavai azonban egy pillanat alatt letörölték az arcáról a mosolyt. – Ez szánalmas. Öntől harminc másodperc körüli értéket vártam el. Leona majdnem visszaszólt valamit, de sikerült megfékeznie a nyelvét – főleg, mivel Budai rákacsintott. Hirtelen különös, éles vinnyogásra lettek figyelmesek a tiszti épület irányából. Budai és Leona ismerték csak ezt a hangot, és azt, hogy mit jelent. Leona elfehéredett, Budai hasonlóképpen. – Riadó! – kiáltott a lány – menjetek vissza a körletbe, és maradjatok a földszinten! – adta ki az utasítást, és ez volt az első alkalom, amikor habozás nélkül teljesítette mindenki a parancsot. Aztán a lány tekintete találkozott a főhadnagyéval, és egyből rájött, hogy még ő sem volt soha éles helyzetben. Afelől nem volt kétsége, hogy Budai tud harcolni, de… A lány elrohant a tiszti épület felé, a főhadnaggyal a nyomában. Jól sejtette, hogy a szobájában csörgött a telefon, és amint elérte, egyből felkapta a kagylót. – Szatmári – mutatkozott be röviden. Egy izgatott hang azonnal felelt a vonal túlsó végén. – Most kaptuk a hírt, hogy fél órán belül megtámadják magukat. Már elindult az egyik akciócsapat a segítségükre, tíz perc alatt ott lesznek. Vigyázzanak magukra! – Milyen jellegű támadásra számíthatunk? – kérdezte Leona, de már nem kapott választ. A túloldalon a férfi letette a kagylót. Időközben Tina is beért a szobába. A riadó elhallgatott, de a két tiszt továbbra is falfehéren meredt Leonára. A lány néhány szóban tájékoztatta őket a helyzetről, majd kirontott a szobájából, egyenesen a raktár felé. A többiek követték. A kiképzőtelepen nem volt hat másodperces gyilkos fegyver, viszont annál több fájdalomnövelőt és a harcban egyébként nem használt kábító lövedéket tartottak. (A kábító pisztolyba csak két töltény fért bele, és így, még ha visz is magával a katona több lövedéket, rendkívül gyakran kell újratölteni. A hat másodperces a megfizethetetlen mivolta miatt a harcban is ritkán fordult elő.) Leona úgy döntött, hogy fájdalomnövelőből és kábító lövedékből szerelkezik fel istenigazából, s miután felvette a töltényövet, egy kardot is az oldalára kötött. Budai és Tina is felfegyverkeztek. – Gondolod, hogy lesz időd újratölteni közben? – kérdezte Tina, ahogy meglátta Leona övén a kábító golyókat. – Inkább legyen nálam, mint hogy hiányozzon – vont vállat a kérdezett. – De csak fél óráig hat… – Ha szerencsénk lesz, nem is kell tovább. Mikor Leona kilépett a raktárból, egy helikopter zajára lett figyelmes. Az első gondolata az volt, hogy máris megkezdődik a támadás, és csak ők hárman lesznek, akik szembe tudnak szállni velük… Aztán felismerte a gépet: amerikai helikopter volt, és csak a NATO használt ilyeneket. Arra szinte semmi esély nem volt, hogy az ellenséges haderő elrabolhatta. És az, hogy a helikopter hasán egy nagy „V” betű díszelgett, már egyértelművé tette, hogy egy akciócsapat érkezett, és azt is, hogy melyik. A Viperák helikoptere leszállt a széles udvaron, de a propellert nem állították le, mialatt a csapattagok kiszálltak. A vezető lépett ki először a helikopterből, és egyből meglátta a három, fal mellett ácsorgó alakot, és elindult feléjük. A nyomában előtűntek a többiek is, s Leona első ránézésre ötven köré saccolta a létszámot. Aztán eszébe jutott, hogy a Viperák nem többen, mint negyvenketten vannak, a mai napig emberveszteség nélkül. Mikor a csapatvezető odaért a várakozókhoz, azok mindhárman vigyázzállásban várták. A csapatvezetői rang a „főhadnagy” és a „százados” között volt. Vipera is tisztelgett előttük, majd végigmérte a két nőt – Budait nem – és néhány pillanatig a Leona homlokán lévő tetoválásra meredt. Aztán erős, de kellemes hangon szólt hozzájuk: – A lányok bújjanak el – mondta, s ezt a parancsot Tina kicsit csalódottan vette tudomásul, Leona viszont meghökkenve meredt a férfira. Viperát ez nem zavarta, sőt, mintha szórakoztatta volna, és Budaihoz fordult – Ön harcolhat, ha úgy látja jónak. Leonát ez végképp kihozta a sodrából. Elvégre semmivel sem volt kevesebb tapasztalata a háború terén, mint egykori kiképzőjének. Bújjon el, csak azért, mert lány? Igaz, hogy a Viperák egytől egyig férfiak voltak, de Leona makacsságát ez a tény sem tudta megdönteni. – Nem bújok el – jelentette ki. Vipera felhúzta a szemöldökét. – Talán „nem bújok el, uram”! – javította ki gúnyosan, a kelleténél egy kicsit jobban megnyomva az utolsó szót, majd hozzátette – Amint megkezdődik a támadás, itt elszabadul a pokol. Kétszáz ember jön, és mind magukat akarja elpusztítani. Majd mi elintézzük őket, maguk ne avatkozzanak bele. Az ilyen kislányok csak láb alatt lennének. Ha Vipera nem mondja el az utolsó mondatot, akkor Leona talán még engedelmeskedik is. De ez a lebecsülés olyannyira felbőszítette, hogy majdnem nekiugrott a férfinak. Leona ilyen fajta irányíthatatlanságát Budai is jól ismerte, és sokatmondó pillantást vetett rá. Leona úgy döntött, hogy ha nem is bosszulja meg tettlegesen Vipera gúnyolódását, de nem fog szót fogadni. A férfi ezalatt hátat fordított nekik, és elsietett, hogy rendbe szedje az akciócsapatát, felkészülve a támadásra. A helikopter időközben felszállt, hogy biztonságosabb helyet keressen. Tina a barátnőjéhez fordult. – Gyerünk… - mondta, de mikor találkozott a tekintetük, már látta rajta, hogy mi Leona elhatározása, és hogy tartani is fogja magát hozzá. Budai a feszült helyzet ellenére vigyorogva fordult hozzájuk. – Szatmári, ha mindenképpen harcolni akar, legalább higgadjon le előtte, és lehetőség szerint ne vesse bele magát a sűrűjébe, mert akkor túl sok az esélye, hogy elveszítjük az egyetlen orionost. Ja, és ne nagyon kerüljön Vipera szeme elé – kacsintott végül. Leona hallgatott a főhadnagy szavára. Tinán látszott, hogy ő is szívesen harcolna, de nem tudta, hogy most kinek engedelmeskedjen. Segélykérő pillantást vetett Budaira, s a férfi bólintott. Nem is kellett sokáig várniuk a támadásra. Hamarosan egy ágyúdörgéshez hasonlító hang hallatszott, és a kiképzőtelepet védő fal keleti részén hatalmas űrt ütött a lövés, ahol az ostromlók azonnal behatoltak. A Viperák kicsit meglepődtek ezen a hirtelen jött támadáson, de nem késtek az ellenállással. A harc azonnal elkezdődött. Egyelőre nem volt semmi dolguk a lövöldözésen kívül, s ebben Leonáék is bőven kivették a részüket. Kellőképpen legyengíteni a másik felet, hogy minél kevesebb ereje maradjon arra a harcra, amikor már kardokkal csapnak össze, és a létszámfölény rengeteget számít… A Viperák kitűnő célpontoknak számítottak az üres térben, Leonáék viszont fedezékből lőttek. A lány villámgyorsan töltötte újra a fegyverét, s mivel bőven volt ideje célozni, a pisztoly minden egyes elsütése eredményesnek bizonyult. Így, mire a kábító töltényei majdnem elfogytak – ötvenet hozott magával – sikerült háromnegyedére csökkentenie az ellenség haderejét. Mikor – úgy tíz perc elteltével – a kardok is előkerültek, Leona az utolsó két töltényt is beletette a pisztolyba, majd kiugrott a fedezékéből, és előhúzta a saját kardját, bal kezébe csapva át a pisztolyt. Nem rohant egyből a sűrűjébe, legalább ennyiben megfogadta Budai tanácsát. Abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy Vipera észre fogja-e venni őt. Egyelőre nem sok esély volt rá, hisz a férfit egyszerre hárman foglalták le. Leona a torkában érezte a szíve dobogását. A periférián maradt, innen jól átlátta az egész teret, és magának sem vallotta be, hogy nem nagyon akar belecsöppenni a közepébe. Mégis használnia kellett a kardját: itt is talált ellenségre. A kiképzésen megtanulta, hogyan lehet karddal ölni. Mert ez volt az egyetlen eszköz – a hat másodpercesen kívül – ami valóban gyilkos fegyver lehetett, ha ügyes kéz forgatta. Az ember egyetlen helyen sebezhető: ha a fejét vágják ketté. (A kiképzéseken ezért sisakot vettek fel, hogy véletlenül se legyen ilyen eset, de a sisak nagyban hátráltatta a küzdő feleket a csatában, hiszen nagyon szűk körben lehetett kilátni belőle) Leona ezzel a módszerrel ölte meg első ellenfelét, de nem is volt tudtában, hogy mit csinált: csak a belénevelt ösztönök uralták a mozdulatait. Ahogy meghalt az első, jött a második, majd a harmadik is. Leona úgy vívott, mintha táncolt volna, előre megkoreografált lépésekkel, de változó ritmusban. Így szerencsére kiszámíthatatlan volt, s nem is érte egyetlen vágás sem. A fájdalomnövelők már annál inkább. Mire végzett a negyedik katonával is, aki őt szemelte ki, három golyót kapott. Ez még meg se kottyant neki. Maradt egy kis pihenője, mielőtt a következő ellenfele is előkerült volna, s ez alatt szétnézhetett a harcmezőn. Látta, hogy tőle mindössze tíz méterre az egyik iraki katona nem kardot, hanem pisztolyt tart a kezében, s a fegyver alakjáról nyilvánvaló volt, hogy hat másodperces töltények vannak benne. A férfi abba az irányba célzott, ahol Vipera harcolt. Leona nem habozott egy másodpercig sem. Mielőtt a katona elsüthette volna a pisztoly, a lány lőtt: a kábító lövedék azonnal a földre terítette a férfit. Leona odaszaladt, nem törődve azzal, hogy a negyedik fájdalomnövelő is eltalálta – remek célpont volt, amíg ő is célzott –, s felvette a hat másodperces pisztolyt. Itt már sokkal hevesebben folytak a harcok, úgyhogy nem is maradt ezen a helyen, hanem visszarohant a fedezékbe. Az új szerzeményét innen tudta legjobban használni. Meglepetésére Tinát még ott találta. A lány szintén innen lövöldözött, legalább valamennyire betartva Vipera parancsát. – Mit találtál? – kérdezte szinte vidáman Leonát. A lány felmutatta a fegyvert, mire Tina elképedt. – Teli a tár – közölte Leona, miután megnézte a tárat – és csőre van töltve – tette hozzá meglepetten. – Akié volt, nem tudott vele lőni – vonta le a következtetést Tina, majd újra lőtt a fedezékéből. Leona nem késlekedett tovább, ha már nála volt a fegyver, lőtt is vele. Ismét volt ideje gondosan célozni, és most a Viperát veszélyeztető katonák közül lőtt ki egyet, majd még egyet… A tárban összesen tizenöt töltény volt, plusz egy, ami a csőben maradt. Leona négy kivételével mindet elhasználta. Arra számított, hogy csak egy mesterlövészt hoztak az irakiak, de pár perc elteltével a második is előkerült. Sajnos olyan helyen állt meg, hogy Leona a fedezékből nem tudott rácélozni, úgyhogy ismét ki kellett ugrania. Nem foglalkozott Tina szavaival, hanem célzott és lőtt – ismét hamarabb sütötte el a fegyvert, mint az ellensége, de még annak is sikerült lőnie, szerencsére célt tévesztett, s – a lány őszinte döbbenetére a körlet egyik földszinti ablakát ütötte be a golyó. Csak reménykedhetett benne, hogy az osztálytársai nem bámészkodnak. Hamarosan elfogytak ezek a töltények is, s Leonának ismét a kardját kellett kirántania. A szeme sarkából látta, hogy a másik hat másodperces pisztolyt az akciócsapat egyik tagja szerezte meg, de a lány ismét le volt foglalva. Épp végzett az egyik ellenfelével, mikor egy kard a hátába fúródott, ugyanakkor egy pisztoly csöve érintette a nyakát. – Ha megmozdulsz, megöllek – mondta egy férfi a lány háta mögött tört angolsággal. – Mennyi hat másodpercest hoztatok? – kérdezte ravaszul Leona. – Kettőt… mi? – vallotta be meglepetten a férfi, s a hadnagy csak erre várt. Így biztonságban tudhatta az életét. Az ellenségének még sikerült lőnie, de ahogy Leona sejtette, csak fájdalomnövelő volt a kezében. Kifordult, s bár a kard hosszú vágást ejtett a hátában, az ellenség egy kardcsapással később holtan rogyott össze. Leona nem tántorodott meg, bár ennyi fájdalomnövelő már neki is sok volt. Ha jól számolta, eddig legalább tízszer találták el. Ahogy szétnézett, látta, hogy már alig mozognak a többiek. A Viperák közül már csak néhánynak volt ellenfele, s a harc a végéhez közeledett. Épp ideje volt már, hiszen a kábító lövedék csak fél óráig hatott, s már legalább huszonöt perce harcoltak. Az ellenségnek, bár erősen megfogyatkozott a létszámuk, eszükbe sem jutott feladni. Az utolsó szálig meg kellett halniuk, vagy kábultan feküdniük a téren, hogy véget érhessen a harc. De végül a Viperák számára szerencsésen ért véget. Leona kimondhatatlanul elfáradt, nem is azért, mert túlzottan megerőltette volna a harc, hanem mert csak most jutott el a tudatáig, hogy az utóbbi, kis híján fél órában valóban életveszélyben forgott, s bármely pillanatban megölhették volna. Budai is belefolyt a harcokba, de neki úgy tűnt, semmi baja nem esett. Még az egyenruháját sem szakították el. Vipera sokkal jobban meg volt tépázva, de ő is fitten és vidáman nézett szét. Nem messze állt tőle Leona, így a lány végignézhette, hogy Vipera arcán a büszkeség kifejezését hogyan váltja fel villámsebességgel a harag, amint meglátja őt. Leona nem foglalkozott vele. A férfi mondott valamit, de a lány nem értette tisztán – bár biztos volt benne, hogy nem dicsérte meg a vakmerőségéért. De ahogy végignézett a talpon maradottakon, meglátta, hogy az akciócsapat egyik tagja vidáman feltartja a hüvelykujját. Ezek szerint a Viperák ismét emberveszteség nélkül teljesítették a feladatot.