Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 15. fejezet Leona úgy állt a tér közepén, mint egy szobor. Még nem tudta felfogni, hogy mi történt az elmúlt fél órában. Körülötte azok az ellenséges katonák, akiket előzőleg kábító lövedékkel talált el, most mocorogni kezdtek. A Viperák lélekjelenlétének köszönhetően nem alakult ki újabb harc. Három tiszt fogságba került, a többi katonát megölték. Az egyik orvos, a fájdalomnövelő ellenszerével a kezében a csatatérre merészkedett, és – amint az a feladata is volt – megszüntette a túlérzékenységet a katonáknál. A lány is megkapta az ellenszert, de azt még mindig nem tudta pontosan, hogy hányszor találták el. Időközben eltávolodott Viperától, de most a férfi egyenesen Leona felé indult, és bár a lány nem látta még olyan sokszor, le merte volna fogadni, hogy csapatvezető életében nem volt még ilyen mérges. Leona nem ijedt meg tőle, de nem is örült neki, hogy a férfi ilyen dühös rá. Vipera odaért hozzá, és ordítva ráripakodott. – Nem megmondtam, hogy maradjon ki belőle? Meg is ölhették volna! Erre nem gondolt, vagy direkt meg akart halni? Vegye tudomásul, hogy amit a felettese parancsba ad, azt teljesítenie kell, és a seregben nem divat hősködni! Leonának a fejébe szökött a vér, és ismét közel állt hozzá, hogy nekiugorjon a férfinak. – Nem hősködni akartam, csak harcolni! – Akkor beszéljen, ha kérdezem! Ha továbbra is ilyen öntörvényűen fog viselkedni, akkor hamarosan megölik! Ezt akarja? – Semmivel sem voltam nagyobb veszélyben, mint maga! – De összehasonlíthatatlanul kevesebb tapasztalata van, mint nekem! – Maga is volt kezdő! Vipera egy lendülettel felpofozta a lányt. Leonát hideg zuhanyként érte az ütés, de ahelyett, hogy lehiggadt volna, még mérgesebb lett. – Idefigyeljen! – folytatta Vipera – Maga sokkal értékesebb annál, mint hogy ostobán feláldozza az életét. Az egyetlen orionos katonánkat nem veszíthetjük el ilyen értelmetlenül, próbálja ezt észben tartani! – Kérdezhetek valamit? – szólt közbe a lány a dühtől remegő hangon – Mivel maguk az egyik legjobb akciócsapat, ezért nem is küldik magukat semmilyen veszélyes feladatra? Azzal Leona elfordult, és a körlet felé rohant. Sokkal fájdalmasabb büntetésekben volt része ez idáig, de egyik sem rázta fel úgy, mint a Viperától kapott pofon. A körlet falain is meglátszottak a csata nyomai. Sok eltévedt golyó ide csapódott be, leverve a vakolatot vagy lyukat ejtve az ablakokon. A lány vett egy nagy levegőt, mielőtt belépett volna az ajtón, de ez nem higgasztotta le eléggé. Felhagyott a további próbálkozással, és benyitott. Budai már odabent volt, Leona egyből kiszúrta őt a többiek közül. – Megsérült valaki? – kérdezte először. Többen némán nemet intettek, s a lány azt is észrevette, hogy sokan csodálkozva tekintenek rá. – Csak hármójukat találta el fájdalomnövelő, de már elrendeztem – tájékoztatta Leonát a főhadnagy. – Gondoltam, hogy bámészkodni fogtok – vetette oda a lány az osztálynak címezve, olyan hangsúllyal, ahogy előzőleg Vipera beszélt vele – Szerencsétek volt, mert hat másodperces is volt a fegyverek között, és ha az talál el valakit, akkor most gyászolhatnánk. – Ami azt illeti – szólt közbe szelíden Budai –, mindannyiuk között ön forgott legnagyobb veszélyben, és amint az előbb láthattuk, ez Vipera figyelmét sem kerülte el. – Nehogy ön is elkezdje! – mordult fel Leona, s leroskadt az egyik székre. – Úgy emlékszem, figyelmeztettem önt, hogy kerülje el Viperát, és ne ugorjon bele a harcok sűrűjébe. – Mi mást tehettem volna? Egyébként is a szélén voltam, és nem az én hibám, hogy azok a szemetek odajöttek… – Fedezékben kellett volna maradnia. – De akkor… – Úgy semmi izgalom nem lett volna benne? – vonta fel a szemöldökét Budai. – Nem erről van szó – intette le Leona, észre sem véve, hogy a főhadnagy szélesen elmosolyodott. – Pedig jó volt nézni, ahogy harcoltál – jegyezte meg halkan Adél. Leona felkapta a fejét. – Meg is kaptam érte a jutalmat, mint láttátok – válaszolt bosszúsan. Az osztályból néhányan összevigyorogtak. – Most bebizonyította, hogy nem veszett kárba a kiképzésen töltött három hónap – állt fel Budai – Bár én csak ritkán láttam, hogy mit művel, de azért büszke vagyok önre. A továbbiakban csak arra kérem, hogy legyen egy kicsit óvatosabb, és figyeljen a háta mögé is. Ez a hibája most majdnem az életébe került. A főhadnagyon látszott, hogy távozni készül. Beszéd közben odament a lány elé. Leona is fölállt, és elfogadta Budai kéznyújtását. – Gratulálok, hadnagy. – Köszönöm. – Most mennem kell, de remélem, hogy még látjuk egymást. Viszontlátásra, Szatmári. Leona felajánlotta, hogy kikíséri Budait, de a férfi visszautasította. A lány is elköszönt, s az ajtóig azért mégis elkísérte a főhadnagyot, majd visszaült a székére, és az osztályhoz fordult. – Hogy jutott eszetekbe bámészkodni? – mordult rájuk – Meg is halhatott volna valaki közületek, és akkor nem lennétek ennyire vidámak. Túl veszélyes ilyenkor, ha… – Te beszélsz? – szakította félbe Roland. Leona elmosolyodott, majd egy sóhajnyi szünet után megkérdezte. – Kiket talált el fájdalomnövelő? – Vivient, Zsófit és Annát – válaszolt készséggel Roland. – Egyszerre? Vagy voltatok olyan vakmerőek, hogy utána is odamentetek az ablakokhoz? Leona ezt nem mérgesen, inkább csak rosszallóan kérdezte. – Olyan jó volt a műsor, hogy nem hagyhattuk ki – vigyorgott Győző. Mielőtt Leona visszavághatott volna, Tamara feltett egy másik kérdést. – Mekkora fájdalomnövelőkkel lőttek? – A háborúban egymilliósakat használnak – válaszolt Leona. – Úristen… Az rengeteg – mondta Kitti. – Ilyenkor még annak tűnik, de harc közben szerencse, ha csak egyszer találnak el. – Te hány golyót kaptál? – kérdezte Réka. – Nem számoltam – vont vállat a hadnagy, majd a többiek várakozó arcát látva hozzátette – Valószínűleg több mint tízet. Kinyílt az ajtó, s valaki belépett rajta. Leona háttal ült neki, s így csak sejtette, hogy az akciócsapat egyik tagja lehetett, s mikor a férfi megszólalt, már biztosra vette. – Szatmári hadnagy! Vipera hivatja. Leona hátrafordult a széken, és a férfi szemébe nézett. – Nem érdekel – jelentette ki. – Szati, te próbálsz minket fegyelemre szoktatni? – nevetett Kitti. A férfi beljebb lépett, és megállt Leona előtt. – Nekem mindegy, de ebben a helyzetben nem ajánlatos tovább mérgesíteni Viperát. Leona kelletlenül felállt. – Így mindjárt más – kacsintott a férfi. A lány elköszönt az osztálytól, és a legrosszabbra felkészülve követte a férfit. – Milyen nyelveket beszél? – kérdezte a férfi, miközben átvágtak az előzőleg csatatérnek használt udvaron. – Angolul tudok – lepődött meg Leona. – Helyes! A foglyok is azon a nyelven beszélnek – bár még nem áll szándékukban megcsillogtatni a nyelvtudásukat. A lány megtorpant. – Miért kellek én oda? – A parancs anélkül is parancs, hogy tudnánk az okát – válaszolt a férfi kitérően, s folytatta az útját. – Nem is tudtam, hogy maguk mind ilyen szabálymániásak – mondta csípősen Leona. – Nem is vagyunk azok – biztosította a férfi – Csak ha Viperára rájön a kiabálhatnék, és meglehetősen csúnya dolgokat helyez kilátásba, akkor igyekszünk visszafogni magunkat. Egyébként megjegyezném, hogy semmivel sem vagyunk jobbak magánál – tette hozzá kacsintva. Leonának kezdett szimpatikus lenni a férfi. – És mondja, Vipera mennyire tartja be a szabályokat? – Ha a saját szabályairól van szó, akkor csak ritkán szegi meg őket. A hivatalos parancsokat kivétel nélkül mind felülbírálja… – tájékoztatta Leonát, majd cinkos pillantással hozzátette – De ön erről nem tud. – Persze, hogy nem – mosolygott Leona. A fájdalomkiképzés helyszínéül szolgáló szobák felé tartottak, ahol most a vallatás folyt. Nem telt bele sok idő, s elérték az épületet, s Leona kísérője a kettes ajtóra mutatott. – Ott vannak, menjen be nyugodtan. – Maga nem jön be? – A parancs értelmében: nem – kacsintott a férfi, majd elfordult. Leona egyetlen porcikájában sem kívánta újra látni Viperát, de sikerült rávennie magát, hogy benyisson az ajtón. Ahogy sejtette, a csapatvezetőt odabent találta, három társával és az egyik fogollyal együtt. – Jó, hogy jött – üdvözölte Vipera a már tapasztalt, fölényes stílusában. Leona nem válaszolt, csak körülnézett a szobában, vigyázva, hogy ne nézzen a csapatvezető szemébe. Vipera zavartalanul folytatta. – A harcmezőn nagylánynak képzelte magát, úgyhogy arra gondoltam, hogy tegyük próbára, itt hogyan állja a sarat. Vallassa ki a foglyot, Szatmári! – Mi…? – kérdezett vissza döbbenten Leona. – Jól hallotta. A másik kettőből nem tudtunk kiszedni semmit. Most magán a sor, lásson hozzá! – Mit kérdezzek tőle? – kérdezett vissza a lány egy kicsit összeszedettebben. – Mondjuk azt, hogy miért támadták meg ezt a kiképzőközpontot. Ha választ kapott rá – aminek nincs sok esélye – akkor kivégezheti. Leona odafordult a fogolyhoz. A férfi erősen zihált, s látszott rajta, hogy már próbálták vallatni. Bár a ruhája meglehetősen szétszakadozott, a lány mégis biztosra vette, hogy magas rangú tiszti egyenruhát visel. A lány egy kést és egy fájdalomnövelő pisztolyt vett a kezébe. Kezdetnek két golyót lőtt a férfi testébe. – Azért vigyázzon rá, hogy még tudjon beszélni – intette Vipera. – Bízza rám! – szólt hátra a válla fölött a lány, és a kést a fogoly torkának szegezte. – Miért jöttek ide? – kérdezte angolul. A férfi nem válaszolt, de most már Leona szemébe nézett. A tekintetében egy pillanatra félelem helyett döbbenet tükröződött. – Miért jöttek ide? – ismételte Leona, s közben a kést lejjebb csúsztatta pár centivel, egészen a férfi mellkasa közepéig. Itt volt az a pont, ahol a legnagyobb fájdalmat tudta okozni. – Halljam, miért jöttek ide? – kérdezte lassan, hogy a férfi biztosan megértse – Ez egy nagyon egyszerű kérdés… A fogoly megrázta a fejét, s erre Leona a mellkasába szúrta a kést, majd ismét, egymás után háromszor lőtt. Egy újabb kést vett a kezébe, és megismételte a kérdést. Ez sem hatott, a fogoly még mindig nem volt hajlandó beszélni. Egészen addig, amíg a kés a szívébe nem fúródott. – Hagyja abba! – kiáltott fel a fogoly, és ha lehet, még tovább fokozódott a zihálása. – Most már hajlandó beszélni? – Igen… elmondok mindent… amit csak akar. – Tehát miért jöttek ide? – szegezte neki a kérdést Leona parancsoló hangsúllyal. – Magáért. – Mi? – A NATO seregének egyetlen Orion-programos katonáját kellett volna elfognunk, és ez maga. – Miért kellettem én maguknak? – Nem tudom – nyöszörgött a fogoly – Parancsot kaptunk. Leona hátranézett Viperára. A férfi bólintott, és intett, hogy a kihallgatásnak vége, a foglyot ki kell végezni. Leona elővette a kardját, és egy lendülettel kettévágta a fogoly fejét.