Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 16. fejezet A Viperák még órákkal később is a telepen voltak, de sem Leona, sem barátnője nem kérdezték meg tőlük, hogy meddig szándékoznak maradni. A csata után takarítani is kellett, s erre a feladatra már megérkezett egy másik csoport. (ez civilekből állt, akik így kerülhették el a bevonulást és az ezzel járó életveszélyt.) A két hadnagy és a csapatvezető fogadták őket, s örömmel vették tudomásul, hogy nekik már nem kell részt venniük a „piszkos munkában”. Késő délután Leona ismét a körletben töltötte az idejét, s az osztályával beszélgetett. Tina is benn volt – közösen elemezgették a lezajlott csatát. Végre feloldódott a feszültség, s egész vidám hangulatban csevegtek. Leona nem volt hajlandó elmondani, hogy miért támadták meg őket, még csak nem is említette meg, hogy tud az okról, bár hiába vallatták volna. De gyakran lehetett hallani az ő nevetését is. – Ha még ezek után is nyafogtok, akkor már komolyan nem tudom, hogy mit kezdjek veletek – mondta a lány az osztálynak címezve, mikor már mindent megbeszéltek a csatáról. – Nem fogunk nyafogni – ígérte Saci mindenki nevében. – Remélem is – nyugtázta Leona, és közben megpróbált szigorú képet vágni, de most nem sikerült neki. Még mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, ugyanaz a férfi lépett be az ajtón, aki a délután folyamán egyszer már meglátogatta őket, és elkísérte Leonát a vallatás helyszínére. – Vipera hivatja – közölte szárazon, egyenest a lány szemébe nézve. – Már megint? – kérdezett vissza a lány, de azért felállt, hogy kövesse a férfit. Mire odaértek, Vipera már nagy kegyesen helyet foglalt a lány dolgozószobájában. – Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte azonnal, amint a lány belépett. Leona ezt látva nem állt vigyázzba, és a férfi szavaira gúnyos udvariassággal válaszolt. – Helyezkedjen kényelembe, érezze magát otthon… – Üljön le és fogja be a száját! – szólt rá Vipera. Leona fintorogva engedelmeskedett, s hátradőlt a fotelban, így féloldalasan ülve a férfinak. Vipera folytatta – Húzza ki magát, ne kelljen mindenért külön szólni! Így már jobb. Beszélni akarok magával. – Miről? – Fájdalmat okozna, ha a kérdése után odatenné az „uram” szócskát? – Nem ijedek meg a fájdalomtól. – Vagy úgy. Remélem, hogy nem mindenkivel viselkedik így. – Csak azzal, aki túl ellenszenves számomra. – Egyáltalán nem nőtt még fel, annak ellenére, hogy magára büszke az egész hadseregünk. – Nem sztár vagyok, hanem katona, és örülnék, ha így is kezelnének. – Ennek semmi akadálya nem lenne, ha úgy is viselkedne, mint egy katona. De ön következetesen megszeg minden létező parancsot és szabályt. – Ennek köszönhetem, hogy itt vagyok. – De ha nem szokik le róla, akkor komoly bajba fog kerülni. – Vállalom a következményeket. – A tisztek között, miután hős volt, fekete bárány lesz. – Kivéve, ha akciócsapat-vezető leszek. – Azt nem könnyű elérni. – Magának sikerült. – De nekem sem volt egyszerű. És mondja, milyen csapata lenne? – Azok, akiket most képzek ki. – Ők milyenek? – Meg fognak felelni az elvárásoknak. – Félreértette a kérdést. Most milyenek? – Szépen teljesítenek, ha akarnak. – Fiúk vagy lányok? – Huszonhat lány és négy fiú. – Nem fog menni, higgye el. Ha maga képes is lenne rá, hiszen már bizonyított, nekik nem fog sikerülni. Tartom magam ahhoz, hogy lányok nem valók a háborúba. – Ezek szerint én sem? – Maga se. A Viperák egy válogatott csapat, és mint láthatta, csak férfiak kerültek be. Ez nem lehet véletlen. – Miből gondolja, hogy nők nem képesek ugyanarra? – Ezt bizonyítja a statisztika. – Ezek szerint azt hitte eddig, hogy férfi vagyok? – Nem, mivel a meglepő közleményben a teljes neve szerepelt. De a kivétel erősíti a szabályt. – Tudom, hogy mi piszkálja a csőrét. Az, hogy maga megbukott azon a programon, amiből én három hónappal később levizsgáztam. – Téved, mert ez engem nem érdekel. Fogja fel, hogy a csoportja nem fog olyan jól teljesíteni, ahogy szeretné. – Csak azért, mert magát elvakítják a hímsoviniszta nézetei, még lehetnek jobbak, mint… – Ne álmodozzon! Átnéztem az aktákat, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy még nem jelölte meg a programot. Ezek szerint gyászosan teljesítenek. – Minden kezdet nehéz. És különben sem volt joga… – Ne essen tévedésbe, van jogom hozzá. Amennyire láttam, maga egész ügyes harcos, de nem hibátlan. Az egyenruha, amiben harcolt, feltűnően elszakadt a hátán. Belegondolt abba, hogy mi történik, ha veszítünk, és magát elfogják? – Tudom, hogy mit csinálnak a foglyaikkal. – Nem tudhatja. Még én sem tudom, de ettől függetlenül, ha már mindenképpen parancsmegtagadásra vetemedett, legalább fedezékben maradhatott volna. – Maga összebeszélt Budai főhadnaggyal? – Nem, de ezek szerint két parancsot is megszegett. – Budai nem adta parancsba… – Egy is éppen elég! – Nem fogom egy ilyen hímsoviniszta, szemét, álnok kígyó parancsait teljesíteni! – állt fel Leona. – Ahogy gondolja. Ha így döntött, akkor bírja ki a Különleges Büntetéssorozat tételeit a tízestől a húszasig. – Ki fogom bírni, magával ellentétben. Maga ezzel bukott meg az Orionon. Vipera hátradőlve, komolyan bólintott, majd fürkésző tekintettel méregette Leonát. – Rendben – szólalt meg nagy sokára a férfi – Fél óra múlva várom az udvaron. Most leléphet. Leonának nem kellett kétszer mondani. Anélkül, hogy tisztelgett vagy vigyázzba állt volna, hátat fordított a csapatvezetőnek, és kisietett a szobájából. Bár út közben eszébe jutott, hogy talán Viperának kellett volna „lelépnie”, nem fordult vissza. Amint beért a körletbe a többiekhez, leült Tina mellé, és elvetette magát az ágyon. – Mi történt? – kérdezte kíváncsian Vali. – Büntetést kapott – válaszolt Tina Leona helyett. – Honnan tudod? – az érintettnek leesett az álla. – Csak akkor nézel ki így, amikor közlik veled, hogy megbüntetnek. Leona fintorogva feltápászkodott, és így már csak az ágy szélét foglalta el. – Most mit követtél el? – kíváncsiskodott Tina. – Összevesztem Viperával – vallotta be a lány, aztán elmesélte a beszélgetés történetét. Meglepetésére a legtöbben vigyorogva fogadták a szavait. – Ez nem vicces – méltatlankodott Leona, de nem tudta meggyőzni őket. Még Tinán is látszott, hogy mindjárt kirobban belőle a nevetés, és csak akkor komolyodott meg, amikor Leona megmondta, hogy mit fognak végignézni néhány percen belül. – De azért ki fogod bírni, ugye? – kérdezte Saci aggódóan. – Persze, hogy kibírom! – legyintett Leona – ennél sokkal rosszabb is volt már. – Azért szépen köszöni meg Vipera, hogy megmentetted az életét… – jegyezte meg Tina. – Nem mondtam neki, úgyhogy szerintem nem tud róla. De inkább ne is tudja meg! – rázta a fejét a lány. – Neki se árthat meg, ha letörsz egy kicsit az egójából… - vetette ellen Tina. Leona erre nem tudott mit mondani, de nem is kellett, mert lejárt az ideje. Most nem jött érte senki, de a lány anélkül is pontosan tudta, hogy mikor kell indulnia. Bár pontos szabály nem volt erre (elég ritka eset volt, hogy a kiképzőt büntetik meg), mindkét csapat felsorakozott az udvaron, a Viperákkal együtt. Leonának előttük kellett elviselnie a büntetést, amit maga a csapatvezető hajtott végre. A férfi mindvégig arra várt, hogy a szemtelen kis hadnagy meg fog törni, de csalódnia kellett. Leona most sem adta fel.   *   Miután véget ért a büntetés, ismét a tiszti épületben ültek le egymással szemben. Ezúttal Tina is jelen volt. – Csodálkozom magán – kezdte Vipera – Azt hittem, hogy nem fogja bírni. – Talán sikerült meggyőznöm arról, hogy alkalmas vagyok katonának? – gúnyolódott Leona. – Vegyen vissza egy kicsit ebből a hangnemből – szólt rá egy félmosollyal Vipera – Már arról is meggyőzött, hogy alkalmas lesz csapatvezetőnek. – Ohh, ez igazán megtisztelő. – Had folytassam. Ön kiváló katona lehet, de a csapata nem az. Figyeltem őket, és higgye el, van szemem az ilyesmihez. Még a fiúk sem bírnák ki a csapatképzést. Ha valami csoda folytán mégis sikerülne nekik, akkor is nagyon hamar elveszne a csapata. – És mit javasol? – Hogy adja le őket, és kérjen egy válogatott csapatot. – Csupa férfiakat, mint maguknál? – Megeshet. De ha hallott a Skorpiókról, akik most a legjobb csapat, akkor tudhatja, hogy ott huszonhat férfi mellett tizenkét nő is van, és őket is válogatták. Leona és Tina összenéztek. Amit Vipera mondott, az kétségkívül igaz volt, de… – Ha a mostaniakat kiképzi, azután nem ér rá erre? – kérdezte Tina. – Lenne egy-két szavam Budaihoz. Még ha ő is a legjobb kiképző, akkor sem szoktatja fegyelemre a katonáit – mosolygott Vipera. – Bocsánat, uram – javította ki magát Tina. – Visszatérve… De igen, ráér akkor is, viszont a három hónap kárba veszne. – Azért meg szeretném próbálni – szólt közbe Leona. – Ahogy gondolja – állt fel a férfi. Az udvaron felhangzott a helikopter zaja – Nincs időm tovább győzködni magát, most tovább kell indulnunk. Mindenesetre legyen óvatosabb és… tisztelettudóbb a továbbiakban. Viszontlátásra, Szatmári. Leona is felállt, kezet fogtak, és a lány elköszönt. Tina még vigyázzba is állt, és bár ezt barátnője nem kommentálta hangosan, azért egy rosszalló pillantást megengedett magának. Vipera még biccentett mindkettejüknek, majd kilépett az ajtón. Leona furcsa pillantással nézett utána, egészen addig, amíg Tina meg nem zavarta kusza gondolatait. – Csak nem vagy szerelmes? – kérdezte vidoran. – Mi? – hőkölt hátra a lány – Még csak az kéne! – Nyugi, Leo. Ő is az…