Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 17. fejezet Másnap reggel ötkor ugyanúgy ébresztő volt, mintha nem történt volna semmi előző nap. Viszont ahogy Leona belépett a körletbe, meglepetés érte. Eddig ilyenkor még ki kellett rángatni az osztályt az ágyból, most viszont mindenki felöltözve, szabályos vigyázzállásban várta a hadnagyot. Ez kellemes meglepetés volt, és az, hogy a sorakozó és a reggeli alatt sem kellett senkire rászólni, már krónikába illő teljesítmény volt. A komolyabb próbatétel még hátra volt, hiszen az aznapi kiképzés még el sem kezdődött. Ahogy az újoncok befejezték az étkezést, Leona átparancsolta őket a tegnapi helyszínre, ahol az akadálypálya várta őket. – Sorakozzatok fel úgy, mint tegnap! – kezdte a lány, az osztálytársai azonnal végrehajtották a parancsot – Az első határ ma a marsos szintidő, mivel tegnap még nem sikerült mindenkinek elérnie. Ha az megvan, akkor jön a jupiteres idő. Az első kör még csak próba, ha a második sem jön össze, akkor már büntetni is fogok. Mehet az első! Leona végszavára Blanka indult el. Leona figyelte a gyakorlatát, és meglepődve tapasztalta, hogy Blanka nem akadt meg egyetlen akadálynál sem, és végül sikeresen elérte és megnyomta a gyakorlat végét jelző gombot. Az időmérő számlálója megállt, de nem hangzott fel a túl hosszú időt jelző csengetés, amit előző nap már megszoktak. Leona a kijelzőre nézett, és leesett az álla. – Gratulálok – fordult Blankához – Ez siriusos idő. Mehet a következő! Laura, majd Viki is másfél percen belül teljesítette a feladatot. Ezt látva Leona átállította az időt siriusosra, majd az osztályhoz fordult. – Figyelem, megváltoztak a szabályok! A szintidő ezentúl másfél perc! Ha valaki ezt túllépi, de egy perc ötvenen belül marad, azért még nem jár büntetés, de újrakezdi a pályát! Aki megtorpan, azt leállítom, és 3/B jár érte! Az osztály – rendkívüli módon – nem szólt semmit a megváltozott helyzet miatt, hanem elszánt tekintettel méregették az előttük álló pályát. Leona szavára Tamara is elindult, és ő is sikeres lett. A siriusos időn csak öten buktak meg első próbálkozásra, a jupiteresen senki. Erika, Bori, Kitti, Gergő és Adél is átmentek második nekifutásra. Leona az osztályhoz fordult. – Mivel ilyen gyönyörűen teljesítettetek, most kaptok egy kis pihenőt. Délután négykor folytatjuk a gyakorlati kiképzést a második pályával. Most oszolj! Amíg az osztály visszavonult, Leona elégedetten szemlélte őket. Biztos volt benne, hogy csak úgy nem változtak volna át, de ezek szerint a szemük előtt lezajló csata jobb belátásra bírta őket. A lány a szobájába ment vissza, és maga elé vette az osztály aktáját. Belelapozva megakadt a szeme az egyetlen kitöltetlen rubrikán. Kezébe vette az asztal szélén heverő tollat, és csupa nagybetűvel beírta: JUPITER Hátradőlt a székén és lecsapta a tollat. Még mielőtt elmerülhetett volna a gondolataiban, kopogtattak az ajtón. – Szabad! – szólt ki hangosan, mire Saci belépett, vigyázzba állt és tisztelgett Leona előtt. – Beszélni szeretnék önnel, hölgyem! – mondta kifogástalanul hivatalos hangnemben. Leona nem tudott visszafogni egy rövid kacajt. – Ülj le és hagyd abba a „hölgyem”-ezést, mert a falra mászok tőle. – Köszönöm, öhm… hadnagy. – Saci, szólj, ha tudsz normálisan is beszélni, mert én nem leszek hajlandó négy év tegeződés után magázódni veled. – De ez teljesen más helyzet… - vetette ellen a lány, de már ő sem bírta visszafojtani a vigyorát. – Ülj le végre, és mond, hogy miért jöttél! Saci engedelmesen helyet foglalt, de a kelleténél sokkal jobban kihúzta magát. Leona ezt látva a kezeibe temette az arcát. – Te sosem javulsz meg? – kérdezte. – Dehogynem… - mondta Saci, egy kicsit lazábban – Azt szeretném kérdezni… a többiek nevében is, hogy lehet-e még belőlünk akciócsapat? Leona ráemelte a tekintetét, majd sóhajtott és kiegyenesedett a széken. – Az sok mindentől függ. Vipera szerint egyértelműen nem, és az első napok is erre utaltak. De a mai teljesítményetek fényében… - szünetet tartott, és Saci várakozó arcára nézett – még lehet. Az újonc megkönnyebbülten felsóhajtott. – De rengeteg dolgot kell tennetek érte – folytatta kíméletlenül Leona – Az első akadálypálya még nagyon könnyű, a többi sokkal nehezebb lesz. Ezen kívül még rengeteg dolgotok lesz… A mai lelkesedés nem hinném, hogy ki fog tartani még kis híján három hónapig, de a lehetőség megvan. Csak a tizedik héten kell benyújtani a kérelmet, addig sok minden kiderülhet. Csak azon múlik, hogy akarjátok-e csinálni, és én abban bízom, hogy tudtok még nekem meglepetést okozni. – Megvan már, hogy melyik program lesz? – A Jupiter. Most már késő változtatni, mert egy határozott mozdulattal beírtam… – De ez csak jót jelenthet. – Nem feltétlenül. Nekem az a cél lebeg a szemem előtt, hogy megcsináljátok, és talán egész jó katonák lesznek belőletek. De ha a ti célotok az akciócsapat, az csak használ. – De lehetséges? – Semmi sincs kizárva – bólintott Leona – De ha már itt vagy, szeretnélek megkérni valamire. A második pálya ugyanott lesz, mint az első, csak néhány újabb akadályt fel kell állítani hozzá, és könnyebben menne, ha segítenél. – Oké. Ha végeztem a fájdalomkiképzésnél, akkor jövök. – Köszönöm. Saci felpattant és vigyázzba állt. – Engedélyt kérek lelépni, hadnagy! – mondta. – Tűnés! – vigyorgott Leona.   *   Este a lány az irodájában maradt, és arra várt, hogy Tina is befejezze az osztálya kiképzését. Mire a barátnője végre megérkezett, a fáradtság jelei látszottak a szemében. – Hogy telt a mai napod? - kérdezte azonnal Leona, miközben hellyel kínálta Tinát. – Egész tűrhetően, de még mindig nem lehet bírni velük. - vallotta be Tina, majd leroskadt a felkínált székre. – Még mindig nyafognak? - vonta fel a szemöldökét Leona. – Nem, az enyémek már leszoktak róla két nap után, de még mindig totálisan hülyék. Nem haladunk szinte sehova. Ma megpróbáltam megmutatni nekik, hogy hogyan kellene fogni a fegyvereket, de mintha a falnak beszéltem volna... A fájdalomnövelő pisztolyt, ami kézi fegyver, mindenáron vállhoz akarták fogni, a hatmásodpercest pedig kézben tartani... Aztán az volt a bajuk, hogy nem pontosak a fegyverek, és senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg még ők nem tudnak célozni... – Gondolod, hogy az enyémek jobbak voltak? – Áh, azt mesélted! Nem lesz ezekkel semmi gond, csak bele kell szokniuk. Addig meg engem fárasztanak a hülyeségükkel. Neked hogy ment a mai nap? – Meglepetések sorozatával. Délelőtt egy óra alatt megcsinálták az első pályát, délután pedig másfél óra kellett a másodikhoz. Ráadásul mindkettőnél siriusos idővel dolgoztunk. Tinának tágra nyílt a szeme. – Azt hogy csináltad? – Úgy, hogy tegnap végignézték a csatát, és rájöttek, hogy jobb módszer is van a nyafogásnál. – És te mire jöttél rá tegnap óta? – Viperára gondolsz? – Persze, hogy rá! – A világon semmire sem jutottam még vele – vallotta be őszintén Leona. – Ez azt jelenti, hogy még mindig... – Ne mond ki! Nem vagyok szerelmes, csak... egy kicsit... – Miért nem vallod be legalább magadnak? – Mert semmi értelme sem lenne! Ha beleszeretnék, akkor sem találkozhatnánk többet, ráadásul csak hónapok kérdése, hogy a „Viperák” akciócsapat történelemmé váljon. – Bízom benne, hogy nem fognak erre a sorsra jutni. – Jobb lesz, ha a saját csapatommal foglalkozom. Ez úgyis le fogja kötni az energiám nagy részét... Azonban a következő napokban Leonának rá kellett jönnie, hogy a kiképzés korántsem alkalmas arra, hogy minden percét lefoglalja. Az osztálya a támadás utáni két hétben is kitűnően teljesített, és úgy tűnt, hogy nem a lelkesedés, hanem a komoly akaraterő hajtja őket, amely sokkal kitartóbbnak bizonyult egy pillanatnyi fellángolásnál. A kiképzések fárasztó órái vidám hangulatban teltek, anélkül, hogy a hivatalos formákat fel kellett volna venniük, s mi több, Leonának a második ellenőrzésen egyáltalán nem kellett szégyenkeznie. A hadnagyot ez a hozzáállás a Sirius-programra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy itt senkinek sem jutott eszébe feladni a kiképzést. Leonának sikerült valamennyire kivernie a fejéből Viperát, már nem gondolt rá nap mint nap, csak viszonylag ritkán jutott eszébe a férfi. Meggyőzte magát arról, hogy egy pillanatnyi, halvány fellángolás volt. Tina szerint ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy már bevallotta magának az érzést. A Miskolcon felépített kiképzőtelep a legjobbaknak készült, így, mint arra számítani is lehetett, már a második hét végén megérkezett két másik szakasz is. Ezek jupiteresek voltak, nyolcvan százalékban férfiak, s mindannyian túl voltak már a huszonhárom éves korhatáron. Leonának elsőre egy kissé ellenszenvesnek tűnt a két újonnan jött hadnagy, de szerencsére nem kellett túl sok időt velük töltenie. Ők máris, pár nappal a vizsgájuk után felvették a hivatalos tiszti magatartást, és a lány rájött, hogy mire gondolt Budai akkor, amikor óva intette őt attól, hogy elkallódjon a "rövidlátó tisztek között". A két férfi feszesnek, szabálymániásnak tűnt, vagyis pont az ellentéte voltak Leonának. A harmadik héten még mindig ugyanolyan jól ment a kiképzés, mint addig, és ha a jupiteres szinten maradtak volna, akkor az osztály az idő nagy részét unatkozással töltötte volna. Így Leona az akadálypályáknál nyíltan felvitte a szintet a siriusosra, de nem büntetett túl sokat. Valójában nagyon ritkán volt szükség rá: az eddig nyíltan lázadó osztály megtáltosodott, mintaszerű fegyelemet tartottak - a pihenőnapok kivételével, amikor tőlük volt hangos a kiképzőtelep. Ilyenkor még Leona is velük tartott, és még arra is rá bírták venni, hogy a hangszórókat üzemeltető számítógépet meghekkelje, és CD-lejátszóvá varázsolja - a két szabálymániás férfi nagy bosszúságára. Mivel Leona meg tudta oldani úgy a hangszórók üzemeltetését, hogy a csak az ő csoportjának körletében dübörögjön a zene, lelkiismeret-furdalás nélkül vághatta a képükbe, hogy semmi közük hozzá. – Erről említést fogok tenni a jelentésemben, hölgyem! - fújta fel magát egy ízben Parádi hadnagy. – Ahogy óhajtja, uram - vonta meg a vállát Leona, miközben elindította a zenét - A maga helyében nem pazarolnék energiát az ilyesmire.