Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 18. fejezet A negyedik hét keddi estéjén Leona ismét a dolgozószobájában a papírmunkával fáradozott. Már elmúlt a takarodó ideje - Tina hasonló elfoglaltságra hivatkozott, és ő is a szobájában maradt. A két férfit is tisztes távolságban tudták. Leona olyannyira belefeledkezett az ívek kitöltésébe, hogy ijedten kapta fel a fejét, amikor kopogtattak az ajtón. – Szabad! - kiáltott, és egy ügyetlen mozdulattal leverte a papírhalmot az asztal széléről, amit előzőleg hosszú munka árán szedett rendbe. Megvárta, amíg az érkező belép - Kitti volt az - azután eltűnt az asztal alatt. – Öh... Mit csinálsz? - kérdezte meglepetten Kitti. – Próbálom menteni a menthetőt - sóhajtott Leona, és rövid, mintegy öt perces szöszmötölés után felemelkedett vendége látómezejébe, és a karjában tartott iratcsomagot megfontoltan elhelyezte az egyik polcon. – Állok rendelkezésedre - mondta vigyorogva, és visszaült az épp kihűlni készülő székébe. – Beszélni szeretnék veled... - kezdte kissé zavartan Kitti. – Miről? - bátorította Leona. – A kiképzésekről. Nem vagyok egyedül az álláspontommal, a többiek mondták, hogy beszéljek veled... – Ha rám hallgatsz, nem bújsz a többiek mögé - intette Leona. – Jó, de... Azt akarom mondani, hogy szerintünk kicsit túlzásba viszed a hajtást. Leona felvonta a szemöldökét. Kitti szünetet tartott, s mivel a hadnagy nem szólalt meg, magyarázkodni kezdett. – Úgy vettük észre, hogy te azt szeretnéd, ha minden percünket a kiképzéssel töltenénk. Persze, megértem, hogy magasak az elvárásaid, de… – Csak azt szeretném elérni - vágott közbe Leona -, hogy verhetetlenek legyetek. Ehhez nagyon sokat kell teljesítenetek, és ha bíztok bennem, és nem adjátok fel, akkor menni fog. – De elfáradtunk. Még el sem kezdődött a második hónap, és már most sokan, köztük én is, nagyon nehéznek tartjuk a kiképzést. – És mit szeretnél, hogy mit tegyek ez ellen? – Fogalmam sincs - vallotta be Kitti. – Ha visszasüllyedtek a jupiteres szintre, még akkor is nehéz lesz a következő hónap. Senki nem ígérte, hogy egy kiképzést játszva, könnyedén lehet teljesíteni, de azt sem mondtam, hogy nem fogjátok kibírni. – Csakhogy már most túl... – Had említsek néhány egyszerű, statisztikai adatot. Eddig egy megcifrázott Sirius-program szerint dolgoztunk, amiben a kezdőlétszámnak csak harminc százaléka szokott eljutni a vizsgákig. Az első hónap töréspontot jelent sokak számára: a negyedik és a hatodik héten szokott lenni a legtöbb kilépő. Mivel nektek nincs lehetőségetek rá, hogy feladjátok, ezért természetes, hogy valami más módon próbáltok enyhítést kérni. Őszintén szólva azon csodálkozom, hogy csak most szóltatok róla, hogy kicsit enyhítsek a programon. – És megteszed? – Nem - szögezte le Leona - Meg is magyarázom: tisztában vagyok vele, hogy mennyit bírtok ki, elég sokat láttalak már benneteket a kiképzéseken. Ha az első pár napban kellett volna döntenem, akkor valószínűleg máshogy állok hozzá, de mostanra nyilvánvalóvá vált számomra, hogy még nem jutottatok el a határig. Ha valóban túl akarnálak hajtani benneteket, akkor még valamicskét emelnék is a követelményeken. Természetesen nem ez a célom, mivel azt szeretném, hogy ne törjetek meg az itt eltöltött három hónap alatt. – Viszont így elég hamar fel fogjuk adni - figyelmeztette Kitti. – Nem hinném, mivel nem lehet feladni. Abban biztos vagyok, hogy nem fogjátok újra elkezdeni a nyafogást, inkább valami mást találtok ki. Ezt a problémát tehát mindenképpen ki kell küszöbölni. – És hogy akarod kiküszöbölni anélkül, hogy lejjebb vinnéd a szintet? – Lássuk csak... Ma nagyon szépen dolgoztatok, holnap is akadálypálya következik. Azokkal előrébb vagyunk, mint kellene... Ha már így alakult, akkor megtehetjük azt, hogy holnap tartunk egy kis plusz pihenőt - na, nem egész nap. – A pihenő szerinted megoldja? – Szerintem elég lesz arra, hogy utána újult erővel folytassuk a munkát, úgyhogy holnap déltől pihenő lesz, és csütörtökön sem kell még folytatnunk. A közelharchoz elég nagy tehetséget mutattok, úgyhogy nem ártunk túl sokat vele, ha lazítunk egy kicsit. – Ez egy napot jelent... – Másfelet - javította ki Leona - Ennyinek éppen elégnek kellene lennie. Ezt holnap a többieknek is el fogom mondani. – Rendben – törődött bele Kitti. – Mire számítottál? – Arra, hogy semmit sem érek el azzal, hogy beszélek veled… - vallotta be a lány. – Akkor már ez is eredmény – kacsintott Leona – A szintet öngyilkossági kísérlet lenne lejjebb vinni, bár… Ami azt illeti, nem nagyon akarták engedni, hogy így megdolgoztassalak titeket. – Miért? – csodálkozott Kitti. – Mert lányok vagytok, ráadásul huszonhárom éven aluliak, ami azt jelenti, hogy a Merkúr-programot szabták rátok. Ehhez képes a Sirius igencsak magas… – A Merkúr milyen lenne? – kíváncsiskodott Kitti. – Nos, lássuk csak… - idézte fel az emlékeit Leona - Napi négy óra kiképzés az első hónapban, a másodikban hat… Sokkal könnyebb akadálypályák, mert a Jupiterrel kihagytunk néhányat… És természetesen sokkal kevesebb követelmény. A második héten az ellenőrzéskor szóltak is érte, hogy kicsit túlzásba vittem, de mikor látta az ellenőrünk, hogy hogyan dolgoztok, akkor már megenyhült egy kicsit. Nem az a kérdés, hogy bírjátok-e, mert mindent ki lehet bírni… Azzal lehet baj, hogyha már nem vagytok hajlandóak dolgozni. – Értem – bólintott Kitti – De… – Nincs de. Most pedig irány a körlet, mert már rég elmúlt takarodó ideje. Kitti elköszönt, és kiment a szobából. Azonban mielőtt Leona ismét elmerült volna a papírmunkában, Tina lépett be a szobába. A haja zilált volt, a szemei szikrákat szórtak. Valakire nagyon dühös lehetett, és az sem maradt sokáig titokban, hogy kire. – Egyszer még kinyírom Parádit. Nem lehet igaz… Miért kell neki mindenbe beleütnie az orrát? Tisztára úgy viselkedik, mintha ő lenne itt a főnök… - füstölgött magában. Leona hátradőlt, és az asztallal szemben álló ülőalkalmatosságra mutatott. Tina a kelleténél nagyobbat rántott a széken, ami ennek hatására koppanva dőlt el a padlón. – Nem újdonság – nyugtázta Leona – De most mivel sikerült felhúznia? – Azzal, hogy mivel ő mára befejezte a kiképzést, odajött az enyémekhez, és egyfolytában szidta őket, mert szerinte nem teljesítenek elég jól. Aztán meg engem vett elő, hogy miért nem fogom őket szorosabb pórázra – beszéd közben Tina felállította a széket, és leült rá. – Emlékszem, a te osztályodat már a gimnáziumi tanároknak sem sikerült megnevelni… – A baj az, hogy Parádi ezt nem tudja. Miért kell neki beleszólnia mindenbe? – Nem t’om… De ez már rég volt, és nem most lennél kiborulva miatta… – Dehogynem! Azt mondta, hogy beszélnie kell velem, ezért behívott a szobájába, és elkezdte magyarázni, hogy ez így nem mehet tovább, meg hogy Miskolcon sosem volt még ennyire fegyelmezetlen és kétbalkezes csapat, meg hogy gyenge kiképző vagyok, és így tovább… Azt is a szememre vetette, hogy Mars-programon indítottam el őket, mikor ez a telep a Jupiterre van kifejlesztve. Pedig az eredményeik nem rosszak, sőt… Ha nem ökörködnék el a kiképzést, akkor fantasztikusak lennének. Elegem van ebből a majomból! – fakadt ki végül. – Egyet értek. Engem is próbált már kritizálni, csak nem hagytam magam… Ha ez segít, akkor holnap délután megnézem, hogy mit művel a saját szakaszával… Nekem szabad programom lesz – mosolygott Leona – Ha ő megteheti, hogy zaklat téged, akkor én is megtehetem ezt vele…   *   Másnap Leona beváltotta az ígéretét, és bár délelőtt talán az addigiaknál is többet dolgoztatta az osztályát, tizenegy órakor bejelentette, hogy a délutáni és a másnapi kiképzés el fog maradni. A szavait üdvrivalgás fogadta – és az sem volt kérdéses az osztály számára, hogy kinek köszönhetik a pihenőt. Mikor Leona hátat fordított, mindannyian gratuláltak Kittinek. Miután ők elvonultak, Leona is a szobája felé vette az irányt, és felkészült rá, hogy délig az unalmas papírmunkába vesse bele magát. Nem is nézett fel az iratokból az ebédet jelző csöngőig. Akkor – mint általában – átment az étkezőbe, hogy felügyelje a kis csapatot. Sajnos ebben a helyzetben az osztály kiélte szabályszegő és hangoskodó mivoltát. A kiképzések alatt fegyelmezetten viselkedtek, de ha egy kicsit szabadabb volt számukra a légkör, akkor nem lehetett bírni velük. Leona mindezidáig nem szólt nekik a Parádi hadnagy-féle kritikáról (amely főleg az étkezések alatt tanúsított magatartást emelte ki), és most sem volt kedve elvenni az osztályától ezt a kellemes hangulatot, amely egyébként a többi csoportét is emelte. Parádi csoportja ennek ellenére síri csendben étkezett, és nem volt ez másképp a másik férfiénél sem. A legnagyobb hangzavart Tináék csapták, mint általában, de őket sem lehetett megróni ezért, mivel mindannyian tudták róluk, hogy máskor nagyon keményen dolgoznak. Leona az ebéd után visszavonult a szobájába, megvárta, amíg megkezdődik a délutáni kiképzés ideje, s akkor, ahogy előzőleg megígérte barátnőjének, átment Parádi szakaszához. Nem lepte meg az a látvány, ami ott fogadta. Parádiék éppen a tizenhármas számú akadálypályánál tartottak, vagyis már a harmadik héten kettővel le voltak maradva. (a Jupiter-program minden harmadik akadálypályát kihagyott, és egyet négy óra alatt kellett teljesíteni, vagyis egyet-egyet a délelőtti és a délutáni kiképzés alatt.) Leona ezt egyből észrevette, és nyugtázta magában, hogy hadnagytársának csak a szája nagy. – Mit keres itt? – kérdezte Parádi, amikor meglátta a lányt közeledni. A pályán lévő férfi épp ekkor bukott meg. – Gondoltam, szétnézek egy kicsit – válaszolt könnyed hangon Leona. – Tűnjön el! – szólt rá a férfi, és elindította a következő tanítványát is. Leonának eszébe sem jutott eltűnni, sőt, még pár lépéssel közelebb ment. Így kitűnő rálátása nyílt mind az akadálypályára, mind a hadnagyra, aki tüntetően hátat fordított neki. Leona megvárta, amíg a következő férfi is végigmegy a pályán (jóval szintidőn túl, amit a csengő azonnal jelzett), és csak ekkor sétált Parádi mellé. – Javítson ki, ha tévedek, de innen úgy tűnik, hogy nem teljesítenek valami tökéletesen. – Semmi köze hozzá! – mordult fel Parádi. – Úgy gondolja? – vonta fel a szemöldökét Leona – Ha így van, akkor maga miért kritizálja a másik két csapatot? Parádi erre nem tudott hirtelen válaszolni, a lány viszont nem akarta folytatni. Megvárta, amíg a férfi egy újabb újoncot indít el, s végignézte annak igencsak rövidre sikerült gyakorlatát, majd ahogy a megbukott férfi szó nélkül a sor végére ment. Parádi alatt valóban mintaszerű fegyelmet tanúsított a szakasz. Leona még a nagyprogramokon, Budainál sem tapasztalt ehhez foghatót. – Most próbálkoznak először? – kérdezte csevegő hangon. – Igen, jól látja – válaszolt kissé feszengve Parádi. – Ezek szerint egy kicsit le vannak maradva. Amint arról már tájékoztatott, ez Jupiter-program, tehát már a tizenhatos pályánál kellene tartaniuk, holott ez még csak a tizennégyes számú. – A Jupiter-programon túl gyors tempót határoznak meg –felelte joviálisan a férfi. – Nem kétlem, de ha így folytatják, akkor nem fognak időre végezni… – Miért, a maga szakasza hogy bírja? – Ha kíváncsi rá, akkor nézze meg. Gyanítom, meg fog lepődni… A következő hétfőn Parádi adott szünetet a katonáinak, csak egyetlen délelőttöt (annak érdekében, hogy talán a pihenő után jobban fognak teljesíteni), s ezalatt ő nézte meg Leonáékat. – Nos, csak gratulálni tudok – mondta a kiképzés végén. A hangja talán egy kicsit csalódottnak tűnt. – Vagyis nem tud mibe belekötni? – vonta fel a szemöldökét Leona. – Öh… nem. Csak a fegyelembe… – Sejtettem, hogy ez lesz a kifogása – gúnyolódott a lány.