Agatha Ravenna Moon: A Macska - Kiképzés 19. fejezet A következő hét keddi napján még reggeli időbején befordult a miskolci kiképzőtelepre a már ismerős autó. Leona sóhajtva vette tudomásul, hogy már megint ellenőrzést kapnak, s a legkevésbé sem örült neki. Előző alkalommal sem volt egyszerű kimagyaráznia, hogy miért dolgoznak siriusos idővel az akadálypályákon, s a mai alkalom is hasonlónak ígérkezett. A négy hadnagy szokás szerint kivonult, hogy fogadja a főtisztet. Az érkező egyenruháján messziről virított az ezredesi rangjelzés. Ez már önmagában is szokatlan volt, mivel a Magyar Főtiszti Kar általában megelégedett azzal, hogy főhadnagyokat osszon be ellenőrzésre – Budai is így került ide az első héten. Tina kissé feszengve lépkedett Leona mellett, Parádi viszont kényszeresen igazgatni kezdte az egyenruháját. Leonát látszólag nem zavarta, hogy ismét egy olyan illető érkezett meg, aki bele fog szólni a munkájába. Amint öt méterre kerültek egymástól, a négy hadnagy vigyázzba állt – a két férfi feszesen, Tina valamivel könnyedébben, Leona pedig félmegoldást választott a „vigyázz” és a „pihenj” között. Az ezredes olyannyira szúrós szemekkel nézett végig rajtuk, hogy az Leonának már egyáltalán nem tetszett. Első látásra még egyik ellenőrük sem tűnt ennyire szigorúnak, s a lány biztos volt benne, hogy ezúttal roppant nehéz dolga lesz a magyarázkodással. – Üdvözöljük Önt a miskolci kiképzőtelepen, uram – kezdte Parádi a kelleténél néhány pillanattal később – Engedje meg, hogy bemutassam a társaimat… – Tudom, hogy kik maguk – intette le parancsoló hangon a főtiszt. Leona elmosolyodott egy pillanatra (mindig szerette hallani, ha kivételesen nem őt szidják le valamiért) – Az én nevem Ferenczy Gábor ezredes. Ferenczy Gábor… Leona biztos volt benne, hogy már hallotta a nevét, de hirtelen nem tudta beazonosítani. Csak mikor elindultak az étkező felé – hogy az ezredes megnézhesse a szakaszokat – jutott eszébe, hogy hol hallotta a Ferenczy nevet. Ferenczy Gábor ezredes a háború kitörésekor kiképzői feladatot kapott. Ő volt jóformán az egyetlen főtiszt, aki ilyen beosztásba került annak idején. Tudni lehetett róla, hogy Szegedre osztották be – oda, ahol fél évvel ezelőtt Vipera is elkezdte az Orion-programot, s két hónapra rá feladta. Leona csak ennyit tudott róla. Azt beszélték, hogy ha Budai a legszigorúbb kiképző Magyarországon, akkor Ferenczy a legkegyetlenebb… Délelőtt Leona végig attól félt, hogy az ellenőr mikor fog odaérni hozzájuk. Az osztályát előre figyelmeztette a veszélyre, ezért a fegyelem az addigiakhoz képest tűrhető volt. A szakasz teljesítménye továbbra sem romlott, úgyhogy a hadnagy bizakodva állt Ferenczy megjelenésének elébe. Az ebédidő és a fájdalomkiképzések alatt a lány végre beszélhetett a kiképzőtársaival. Kiderült, hogy Parádit kifejezetten megdicsérte a szakasza mintaszerű fegyelme miatt, Tináék viszont – bár jobbak voltak – elmarasztaló kritikát kaptak, ami a rendetlenségük eredménye volt. Leona aggódott amiatt, hogy ha Ferenczy későn fog feléjük nézni, akkor az osztálya addigra már bele fog fáradni a fegyelmezettségbe. Ezen a téren nem is tévedett: az osztály már a délutáni kiképzés kezdetekor sem volt olyan csendben, mint ahogy az a katonáktól elvárható lett volna, ráadásul komoly elégedetlenségi vita támadt amiatt, hogy egy egyszerű ellenőrzés okán meg kell hazudtolniuk önmagukat. Egész eddig az ellenőr megjelenése semmiféle hatással nem volt a viselkedésükre – kivéve talán Budait, első alkalommal, bár az sem volt valami látványos változás -, úgyhogy nem értették, most miért kell ilyen természetellenes fegyelmet tartaniuk. Épp, amikor a méltatlankodás a tetőfokára hágott, Ferenczy ezredes felbukkant Leona háta mögött. – Mit jelentsen ez, hadnagy? – kérdezte szigorú, kimért hangon. – Csak egy apró probléma merült fel, uram – közölte Leona, de korántsem hallatszott úgy, mintha meghúzta volna magát. Az osztályához fordult, úgy folytatta – Álljatok vissza a sorba, és Saci induljon el! Sarolta talán a legjobb volt mindannyiuk közül, nem csak az akadálypályákon, de az összes többi gyakorlaton is. Most egyébként is ő lett volna soron, úgyhogy nem érte meglepetésként, hogy máris indulnia kell a pályán. Az ezredes szó nélkül, mogorván figyelte Saci gyakorlatát. Ezen a pályán hat perces szintidő volt, de a lány már öt perc alatt befejezte. Ferenczy nem tudta elég gyorsan eltüntetni csodálkozó arckifejezését, úgyhogy Leona le tudta róla olvasni a reakciót. – Mehet a következő! – kiáltotta, mielőtt a férfi magához tért volna. Tamara is hasonló magabiztossággal indult el, mint az előző próbálkozó. Mindannyian tudták, hogy az egyes ellenőrzések alkalmával mi forog kockán. – Hanyadik héten vannak? – kérdezte az ezredes néhány pillanat elteltével. – Jelenleg a hatodik utolsó előtti napján, uram – válaszolt készséggel Leona. – Én is így emlékeztem – bólintott Ferenczy – Ebben az esetben mivel magyarázza, hogy már az ötvenötödik akadálypályánál tartanak? – Azzal, hogy a szakaszom jobban teljesít, mint ahogy az elvárható, uram – mondta a hadnagy feszengve, bár ezt a hangján nem lehetett észrevenni. – Annyira, hogy összesen hat akadálypályát vertek rá a többi jupiteres szakaszra? Mi a módszere? Hetente behoznak egyet? – kérdezte a férfi. A tekintetében több volt, mint egyszerű rosszallás. – Nem egészen, uram. Ha túl könnyűnek találnak egyet, akkor nem engedem őket lazsálni, és jön a következő. Ebben a pillanatban Tamara is végzett a pályával, bár ő egy kicsit túl a hat perces (Sirius-programon használt) szintidőn, ami még belefért a hivatalos programba. Leona elfelejtette átállítani a kijelzőt, így egy rövid csengetést hallottak. A hadnagy sejtette, hogy Ferenczy árgus szemekkel figyel minden apróságra, úgyhogy ez a nyilvánvaló mulasztás után nem mert a férfi szemébe nézni. Helyette Tamarához fordult. – Állj a sor végére! Rita, te pedig indulj! Azonban túl egyszerű lett volna eltüntetni Ferenczy Gábor ezredest azzal a módszerrel, hogy nem vesznek róla tudomást. Leona csak az Orion-programon hallott hasonló dühös kifakadást egy nála magasabb rangú tiszttől, de Budai még az Elővizsgán történt parancsszegés után sem produkált ilyen látványos és főleg hangzatos ordibálást. – Siriusos idő? Megmondaná, hogy mégis mit képzel magáról, Szatmári? Erre mindenki megdermedt, nem csak Leona, de az osztály is. Rita megtorpant az egyik akadály előtt – jóformán elfelejtette, hogy mit is kellene csinálnia éppen – és a figyelem központja egyértelműen a Ferenczy – Szatmári kettős lett. Az ezredes nem elégedett meg ennyivel – keselyűként tornyosult a magát apró ponttá összehúzni kívánó lány fölé. – Azt hiszi, hogy a szabályok és a meghatározott szintek csak viccből vannak kitalálva? Maga a kötelességének tekinti, hogy minden szabályt megszegjen, vagy csak hobbiból csinálja ezt? Válaszoljon, Szatmári! Leona ebben a pillanatban nem tudott, de nem is igazán akart válaszolni. Úgy döntött, hogy jobban teszi, ha csendben marad, ellenkező esetben olyan velős mondanivaló hagyná el az ajkait, hogy annak bizony ő maga látná kárát – mint már oly sokszor. Ferenczy láthatóan nem akart tovább ordítozni, hanem beérte egy rövid befejezéssel: – A kiképzés után találkozunk! – azzal hátat fordított és elcsörtetett a tiszti épület irányába. Leona úgy fordult a szakaszához, mintha semmi sem történt volna. – Mi van veletek? – mondta, mikor már hallótávolságon kívül tudta Ferenczyt – Álljatok vissza a sorakozóba! Még hátra van egy óra, és addig mindenkinek be kell fejeznie ezt az akadálypályát, mert a holnapira szerintem rá fog menni az egész napunk… Rita, kezdd újra a feladatot, mert így elég hamis értéket fogunk kapni…   *   Leonának legkevésbé sem volt ínyére, hogy a kiképzés után Ferenczyvel megvitassa, miért választotta ezt a módszert a kiképzésre, és közben álszent módon meghúzza magát. A kilátásba helyezett beszélgetést mégsem tudta elkerülni, bár hogy kicsit több ideje legyen, a kiképzést kihúzta úgy egy fél órával (vagyis megvárta, amíg mindenki teljesíti a pályát), és utána egyenesen a vacsorához parancsolta a szakaszát. Arra persze nem gondolt, hogy Ferenczyt még jobban felbosszantja, ha még várnia is kell. A vacsora után – amin ott volt a másik három csoport is, de Tina hiányzott – kelletlenül indult el a tiszti épület felé. Mikor belépett, az egyik szobából kiszűrődő kiabálás hangjára lett figyelmes. Azt is hamar meg tudta állapítani, hogy a hang Tina szobájából jön, és felismerhető volt a hang gazdája is: Ferenczy ezredes. Leona egy lemondó sóhajjal a saját irodájába lépett be. Úgy gondolta, okosabb lesz ott megvárni, hogy az ellenőr vele is közölje, hogy milyen szánalmas kiképző és a többi… A kiabálás zaja két csukott ajtón keresztül halk zümmögéssé gyengült, és normális esetben nem keltett volna senkiben érzelmeket. Leona viszont – bár tudta, hogy ezzel csak ártani fog elsősorban saját magának – szép lassan egyre dühösebb lett. Nem tudott semmihez sem kezdeni, bár a kitöltetlen ívek a teljesítményről ott hevertek előtte. Gyanította, hogy összekeverné az adatokat, így jobbnak látta hozzá sem kezdeni. Helyette sötét gondolatokat dédelgetett, amelyek nagy részében a Ferenczy elleni bosszút forralta. Kisvártatva léptek zaja hallatszott a folyosóról, majd kivágódott az irodájának ajtaja, és Tina viharzott be rajta. Nem vette a fáradtságot, hogy be is csukja maga mögött az ajtót, helyette dühösen leült a székre. – Ez egy címeres ökör, ha engem kérdezel! – vágott bele azonnal. Leona türelmes álarcot öltött, hogy végighallgassa barátnőjét. Az azonban szemmel láthatóan nem akarta folytatni, inkább magában füstölgött. – Mit akart tőled? – kérdezte nyugodtnak szánt hangon Leona. – Elvenni a szakaszomat, mi mást! Azt mondta, hogy ilyen szánalmas teljesítmény után csodálkozhatok, ha még egy percig kiképző maradok. Legszívesebben ott helyben megfojtottam volna… – Egy hat-másodpercessel többre mész. A folyosóról ismét felhangzottak a léptek, és a félig nyitott ajtón keresztül Ferenczy lépett be. – Csakhogy megvan! – mondta Leonának – Czibere, menjen ki. Szatmárival kell megvitatnunk néhány problémát. Ferenczy hangja teljesen megváltozott, mióta Leona utoljára hallotta. A kiképzés alatti düh elpárologni látszott, és úgy tűnt, mintha kifárasztotta volna a Tinával való ordítozás. Az előbb említett egy szó nélkül kiment, de az ajtóból még egy gyűlölködő pillantást vetett Ferenczyre. Amint Tina eltűnt a képből, Ferenczy ezredes dühe visszatérni látszott. Leonát egy sötét pillantással nem tudta halálra rémíteni, de ez a hozzáállás nem is nyugtatta meg a lányt. Kissé feszengve állt fel, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Üljön le! – parancsolta Ferenczy, de ő maga állva maradt Leonával szemben. A hadnagy engedelmesen leült és tisztelettudóan kihúzta magát, hogy legalább ezzel a ne adjon okot Ferenczynek az újabb szidalmak eldörgésére. A sárkányként föléje tornyosuló férfi alakja nem épp a legnagyobb biztonságérzetet nyújtotta számára. És Ferenczy a következő pillanatban robbant. Leona nem hitte volna, hogy bárki képes ilyen hosszan és kitartóan beszélni, ráadásul jóval a normális beszéd hangereje felett, látszólag egyetlen levegővel, de be kellett látnia, hogy tévedett. Ferenczy legalább tíz percig, vagy még tovább szórta nemtetszése jelét az ifjú hadnagyra, aki azonban nem sokat fogott fel belőle, bár arca figyelmet türközött. Ha az egyes szavak értelmét nem is, de a beszéd mondanivalóját sikerült megértenie: az ezredesnek kifejezetten ellenére volt, hogy valaki áthágja az összes szabályt, és a saját kénye-kedvére képez ki egy osztályt, holott ez teljességgel szabályellenes, nem törődik az olyan „súlyos” dolgokkal, mint a fegyelem, a fegyelem betartása és betartatása, és csak a saját érdekeit tartja szem előtt… Mikor elhallgatott, Leona összeszedte a bátorságot magában ahhoz, hogy valamiféle magyarázatot adjon a „súlyos szabályszegésre”. – Nézze, uram, ez a követelmény nem az én ötletem volt… Az osztály vetette fel a Jupiter-programot… – De ez nem a Jupiter-program, hanem a Sirius! És nincs joga ahhoz, hogy egy ilyen súlyos (már megint ez a szó, legalább százszor elmondta tíz perc alatt, gondolta Leona) döntést hozzon! Akkor sem, ha beleegyeznek! Mit gondol, viccből találtuk ki a programok rendszerét? Egy ilyen összeállítású csapatra egyetlen lehetséges program létezik: a Merkúr! – Nem akarok áldozatokat kiképezni, uram! – csattant fel Leona, a kelleténél talán kicsit szemtelenebb hangon. Ferenczy összehúzta a szemét. – Azt mondja, áldozatok lennének belőlük? A Merkúr-programos katonáink csak képességüknek megfelelő feladatokat látnak el, így nem lennének következményei annak, ha… – Ha jól tudom, az összes katonának képességeit meghaladó feladatokkal kell szembenéznie ebben a háborúban! – állt fel Leona is. Most már nem érdekelte, hogy hogyan fog reagálni az ezredes. Nem érdekelte semmi. Arra nem is gondolt, hogy elvehetik tőle az osztály – dehogy osztály, már rég nem az, most már egy katonai szakasz – kiképzési jogát, és őt akár bele is küldheti a csaták sűrűjébe köszönetként a szolgálataiért – Én csak megpróbálom felkészíteni a rám bízottakat a legrosszabbra is! – Valóban? – Ferenczy hangja most fenyegető-fagyos lett, és olyan halk, hogy Leona alig hallotta a következő mondatot – Mi vette rá, hogy egy ilyen súlyos (Leona a szemeit forgatta a szó hallatán) szabályszegést kövessen el? – Ha valóban tudni akarja, uram, elmondhatom. Még az első héten történt, amikor megtámadtak minket… Ha Leona mondott életében rosszul sikerült dolgot, akkor ez az volt. Bár emlékezett rá, hogy nem egyszer sikerült hülyeségeket beszélnie a barátai előtt, sőt, olykor a tanárait is bosszantotta velük, most mégis nem várt hatása lett az elejtett szavainak. Ferenczy ismét robbant, és ha nem lett volna a Biotrin, akkor a hadnagynak komoly halláskárosodással kellett volna szembenéznie. A dörgedelmek most több mint öt percig zúdultak rá, mialatt a lány számára világossá vált, hogy az ezredes hallott az ő részvételéről abban a bizonyos csatában – és ennek a ténynek kihagyhatatlan része volt, hogy mindezt Vipera parancsa ellenére tette. Az ezredes pedig látszólag semmit sem utált – nem, ez nem is a legjobb szó rá, inkább vetett meg – jobban, mint a parancsszegéseket. Egy pillanattal később beugrott neki még valami – és erre a gondolatra nem tudott nem elmosolyodni. – … és megmondaná, hogy mi baja van? Leona sejtette, hogy ez utóbbi mondat az elmeállapotára utal. Ilyen szidalmak alatt valószínűleg senki nem szokott mosolyogni. – Csak eszembe jutott Vipera, uram – mondta nyugodt hangon, jóval halkabban, mint ahogy az ezredes beszélt. A férfi arcán egy erős érzelem futott át, olyan gyorsan, hogy a hadnagy nem tudta megállapítani, milyen. Rövid szünet után megmagyarázta – Úgy tudom, hogy ön volt Vipera kiképzőparancsnoka – az ezredes most jól láthatóan elfehéredett. Leona kíméletlen hangnemben folytatta – Most már nem csodálkozom rajta, hogy feladta az Orion-programot, pedig meg lett volna a tehetsége hozzá, hogy végigcsinálja… Leona arra számított, hogy újabb ordítozás következik, de csalódnia kellett. A férfi meg sem tudott szólalni, csak tátogott, mint a partra vetett hal. Aztán megtalálta a hangját, de ez már inkább a sziszegésre hasonlított. – Hogy meri… hogy merészeli… - mondta, és még meg is ismételte néhányszor, amíg a lány fel nem emelte a kezét, jelezve, hogy szólni kíván. – Nézze, uram – kezdte a legszelídebb, legudvariasabb hangján – ha el akar távolítani a posztomból, akkor azt a legkisebb erőfeszítés nélkül megteheti. Ha meg akar büntetni, annak is állok elébe. Viszont ahhoz nincs joga, hogy a saját irodámban ordítozzon velem, és ez vonatkozik Czibere Tinára is. Most pedig, ha nem haragszik, szeretném folytatni a munkámat – intett az ajtó felé. Ferenczy néhány pillanatig nem mozdult, valószínűleg még soha nem tapasztalta, hogy egy ilyen, nála jóval alacsonyabb rangú katona képes így rendre utasítani őt, (még Vipera kiképzőjeként sem, ami igazán nagy szó volt), és néhány hosszú perc elteltével sarkon fordult és kiviharzott az irodából, keményen becsapva az ajtót maga mögött. Leona még sokáig állva maradt. Bár nem látszott rajta, de olyan düh (és félelem, bár ezt nem szívesen vallotta be magának) fortyogott benne, amilyet még soha nem tapasztalt. Ferenczy elveheti tőle a szakaszát, egy ilyen vita után… bármit megtehet vele… és semmit sem akart jobban, mint levizsgáztatni ezt az osztályt, talán akciócsapatot is képezni belőlük… És most ez az álma lehet, hogy semmivé foszlik… Megborzongott. Nem, nem lehet, hogy csak így elvegyék tőle a szakaszt. Nagyon szépen haladt velük, és bár az ezredesnek igaza volt abban, hogy nem egy parancsot és szabályt szegett már meg velük kapcsolatban, de tapasztalatból tudta, hogy a vezérkari tisztiek sokkal elnézőbben bánnak az egyetlen orionos katonával, mint bárki mással. Nem szerette kihasználni ezt a megkülönböztető figyelmet, de most úgy tűnt, nem lesz más választása. Nem veszíthette el a szakaszát. Egyszerűen nem.