Agatha Ravenna Moon:   A Macska – Kiképzés     21. fejezet   Budai utolsó mondatai egyáltalán nem nyugtatták meg Leonát. Az, hogy ezt a fajta ellenőrzést még senki sem tudta megúszni, egyenesen pánikba hajszolta. Igaza volt Budainak abban is, hogy ő már sok olyat csinált, amit mások nem, de a szerencséje is el fog fogyni egyszer, ebben biztos volt… Mikor a szokásos reggeli sorakozón a hadnagy végignézett rajtuk, a mára megszokott néhány szó helyett sokkal hosszabb beszédet tartott: bemutatta Balogh vezérezredest (Budait és Ferenczyt nem igazán kellett, őket már korábbról ismerték). – … és semmi mást, semmi többet nem várok el tőletek, mint eddig. Csak annyit, hogy az elkövetkezendő egy hétben is ugyanolyan kitűnően teljesítsetek, mint az előző másfél hónapban… Bár hivatalosan magáznia kellett volna a szakasz tagjait, Leona erre képtelen volt rávenni magát. A tisztek nem mutatták ki rosszallásukat ezzel kapcsolatban. A reggelinél szerencsére nem volt jelen az ellenőrzés, és ekkor a lány végre bővebben is tájékoztathatta a csoportot a megváltozott helyzetről. Többen elsápadtak annak hallatára, hogy leválthatják Szatit – az elmúlt öt hétben mindenki hozzászokott ahhoz, hogy milyen kiképzésen vesznek részt. – Mi lesz, ha… ha tényleg…? – kérdezte akadozva Kitti. Leona kész volt a válasszal. – Akkor én megyek háborúzni, ti pedig kaptok egy másik kiképzőt, aki továbbvisz titeket a Jupiter-programon. Nem hinném, hogy visszaesnétek… – Mi téged akarunk – mondta hirtelen Saci. Többen egyetértően bólintottak. Valamivel később felsorakoztak az akadálypályánál. Ez nem volt sokkal nehezebb az előző napinál, Leona pedig gondosan beállította az időmérőn a jupiteres időt, hogy legalább ehhez ne fűzzenek megjegyzést az ellenőrök. Balogh, Budai és Ferenczy a háttérből figyeltek, kényelmesen elhelyezkedve az árnyékba állított székeken. Ahogy a gyakorlat elindult, a hadnagy minden pillanatban figyelmeztette magát a szabályokra. Első alkalommal hagyta végigmenni azokat is, akik megtorpantak a pályán. Meglepően kevés bukás volt, de a csengő kivétel nélkül minden alkalommal megszólalt. Második próbálkozásra már volt egy kivétel. Saci, aki az első körben megbukott, most a kellemetlen utóhang nélkül teljesítette a pályát. Nem csak a jupiteres időt teljesítette, de a Siriusoson is belül volt. Leona meglepetten engedte el. Több, mint másfél órás csendes figyelés után Balogh magához intette a lányt. A hadnagy feszengve állt meg a vezérezredes előtt. – Ferenczy ezredes úgy tájékoztatott engem, hogy maga a Sirius-program szerint dolgoztatja a katonáit – mondta szemrehányással a hangjában. Leona nem tudta ezt mire vélni, de a férfi folytatta – Ha valóban így van, akkor látni is szeretnék belőle valamit. Ferenczy, a neve hallatán sötét kifejezéssel méregette mind Leonát, mind a felettesét. A lány Budai tekintetét kereste. Mikor az biztatóan bólintott, Leona visszafordult Balogh-hoz. – Rendben, uram – csak ennyit mondott, majd visszament az időmérőhöz és beállította. Ezután a pálya elején várakozó szakasz felé fordult, de csak ennyit mondott: - A régi szabályok szerint… A várakozással ellentétben senki nem kezdett el nyafogni vagy vágott grimaszt (bár ilyen körülmények között az előbbi egyenesen öngyilkossági kísérletnek számított volna), hanem többen megkönnyebbültek. A délelőtti kiképzés fél órával a hivatalos „kicsöngetés” előtt ért véget.   *   Este Leona valamivel könnyebb szívvel tért vissza a szobájába. Az teljesen biztos volt, hogy még nem döntöttek az ügyében, és jól tudta, hogy az első nap után már egyre és egyre könnyebb lesz megfelelnie az elvárásoknak. Balogh – bár kétségtelenül kedvelte Ferenczyt – nem viseltetett túl nagy előítélettel a hadnagy iránt, amit Leona már délelőtt észrevett. Abban is biztos volt, hogy a vezérezredes nem annyira a szabályok, mint a teljesítmény híve, és ez a tény a lány számára több volt, mint megnyugtató. A következő napok semmivel sem teltek nehezebben, mint az első. Leona még csak nem is hallotta Ferenczy hangját, Budaiét viszont annál inkább: a főhadnagy gyakran beszélgetett vele esténként, és nem győzte dicsérni a kiképzői hozzáállását. – Ön is tudja, hogy ha nem történik meg az a támadás még az első napokban, akkor máig sem mentem volna semmire a szakasszal – mondta egy ízben Leona, miközben az arca piros volt a zavartól. – Ha nem lett volna jó kiképzőjük, akkor tényleg nem mentek volna semmire – mosolygott Budai – De így még a csapatképzésnek is van esélye. Persze csak akkor, ha Balogh is beleegyezik, hogy maga itt maradjon… És úgy tűnt, hogy Balogh beleegyezik. A vezérezredesnek legalábbis nem sok kifogása akadt az ellenőrzés egész hete alatt. Mikor eljött az „ítélet” estéje – Leona csak így nevezte magában – a férfi első dolga volt megdicsérni Szatmári hadnagyot a remek kiképzői teljesítményéért. – Az elmúlt hét alatt világossá vált számomra, hogy ön a legkevésbé sem köti magát a szabályokhoz – mondta Leonának, de a hangja nem szigorú, inkább büszke volt. Ferenczy ezredes a pulykaméregtől vörös képpel állt mögötte – Arra számítottam, hogy az ellenőrzés alatt vissza fogja fogni magát, de ebben a tekintetben csalódnom kellett. Viszont ön, Szatmári hadnagy, már egyszer bebizonyította, hogy az „egyetlen” tud lenni – hiszen ön az egyetlen, aki az Orion-programot teljesítette. Most pedig az egyetlen, akit nem távolítunk el a kiképzői posztjáról. Csak gratulálni tudok a munkájához és a csapata teljesítményéhez.   *   A második hónap hátralévő része gyorsan és eseménytelenül telt el, és mire a jupiteres csoport észbe kapott, már a harmadik hónap is elkezdődött. Ez sokkal izgalmasabb volt, mint az addigiak: nem a megszokott sémát követté, hanem teljesen új programok szerint dolgoztak. Az első napon Leona kétfelé osztotta őket, két külön vezetővel: az egyik Kitti lett, a másik Saci. A feladatuk is roppant szórakoztató lett volna, ha nem ismert a „fogságba esés” fogalma. A háborús játékot ennek ellenére kifejezetten élvezték, és mivel Miskolcon még csak ők kezdték el a harmadik hónapot, ezért az egész szimulációs terület az övék volt az első két nap alatt. Tináék csak utána csatlakoztak hozzájuk, ezzel a gyakorlati terület a felére csökkent, és mivel sajnos a két csoport két különböző programon dolgozott egészen idáig, nem lett volna fair összeereszteni őket. Leona csoportja még mindig kitűnően teljesített, és a harmadik hónap első ellenőrzésén is dicsérő értékelést kaptak. – Igazán kiváló a csoport – mondta a Lőrincz Krisztina főhadnagy, aki már eddig is többször volt náluk ellenőrizni. Szokás szerint Leona szobájában értékelték a nap eseményeit. – Ha lehet, most még jobb, mint amikor utoljára itt voltam… Mikor is? – Egy hónapja, főhadnagy – mondta Leona. – Emlékszem, már akkor is nagyon jók voltak. Leona elmosolyodott erre a mondatra. Lőrincz főhadnagy sosem piszkálta őt azzal, hogy túl sokat követel, épp ellenkezőleg: örült neki, hogy legalább az egyik szakasznál nem a szokásos nyűglődést látja, aminek nem sok értelme volt. Egyébként a nő nem volt kiképző, hanem általában ellenőrizni küldték ki őt. Mivel csak Magyarországon egyszerre húsz helyen folytak a kisprogramok, a főhadnagyi rangban lévő katonáknak sok dolguk volt. – Mit akar kezdeni velük? – Szeretném megkísérelni a csapatképzést, főhadnagy – mondta Leona. Lőrincz erre elgondolkodva összevonta a szemöldökét. – Ahogy eddig láttam, a vizsgán nem lesz gond, meg fogják kapni az engedélyt, de… - vett egy nagy levegőt, és csak azután folytatta – Ugye tudja, hogy milyen a csapatképzés? Leona ismét elmosolyodott, és bólintott. – És a szakasza is tudja? – Van róla fogalmuk, főhadnagy. Lőrincz vállat vont. – Ahogy gondolja… Végül is nem dönthetek maga helyett. – mondta, de lerítt róla, hogy legszívesebben döntene helyette. Két nappal később Leona beadta a csapatképzést igénylő dokumentumot. Ahogy az várható volt, másnap már meg is érkezett a visszajelzés, amelyben kijelölték a vizsga időpontját is. Leona egy kissé meglepődött, amikor meglátta a dátumot: majdnem egy héttel azelőtt, hogy hivatalosan végeztek volna, már le is kellett vizsgázniuk. A csoport némiképp felháborodottan fogadta a hírt, de a gyakorlaton szerencsére ugyanolyan jó formában voltak, mint addig. Az elszántságuk nem változott semmit az elmúlt két és fél hónapban, esetleg még egy kicsit több is lett belőle. Leona az utóbbi napokban igyekezett úgy szervezni a kiképzést, hogy az már a csapatképzésre hasonlítson, az itteni lehetőségekhez képest. Szombat este, miután végeztek a gyakorlással, Leona bekopogott Tina szobájába. Ez a helyiség nagyban hasonlított a saját dolgozószobájára – a falak mentén roskadozó polcok álltak, az asztalt az ajtóval szemben helyezték el, és balra, szintén a fal mellett két kényelmes fotel kínálkozott a vendégeknek egy kisebb dohányzóasztal körül. Tina kissé meglepetten bocsátotta be és kínálta hellyel barátnőjét. – Megkaptuk a vizsgaidőpontot. – jelentette be Leona, miután leült. Azóta, hogy a levél megérkezett, most először volt alkalma beszélni Tinával. – Komolyan? Máris? – csodálkozott Tina. Leona bólintott, félig komolyan, félig mosolyogva. – Igen. Tíz nap múlva be kell fejeznünk. – Mi? – Tina most őszintén megdöbbent – De még… még több mint két hét van hátra… – Nekünk már nincs annyi – Leona tekintete mostanra teljesen komorrá vált. – Miért? Öhm… úgy értem, miért hívtak vizsgázni titeket ilyen hamar? – Nem tudom pontosan, de… Az aláírások között ott van Ferenczyé. – Ajjaj… - sötétült el Tina arca. – Fogadok, hogy ő vette rá a többi tisztet, hogy hamarabb vizsgázzunk – mondta Leona. – Ezzel sokat csökken az esélyünk… – Nem lesz meg a három hónap, hogy felkészüljetek rá – bólintott Tina, és aggódva nézett barátnőjére. – Szerinted ettől függetlenül sikerülni fog? Leona vállat vont. – Nagyon remélem – mondta, majd vállat vont – Mondhatni, biztos vagyok benne, hogy nem fognak megbukni a vizsgán, de jobban örültem volna, ha legalább ez simán megy. – Ugyan már – legyintett Tina. – Ment neked valami simán az utóbbi három hónapban? – Nem – nevetett Leona – Sőt, az utóbbi fél évben semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. – Milyen eredményekre vársz? – Nem akarok jósolni ezzel kapcsolatban. Majd kiderül a vizsgán. Mindenesetre holnapra még nem iktatok be plusz kiképzést.   *   A vasárnap valóban pihenéssel telt, a hétfői nap azonban sokkal keményebb megpróbáltatásokkal várta a lassan csapattá fejlődő osztályt. Ennek megfelelően Leona még este elkészítette a csapat felosztását. – Mielőtt a mai kiképzés kezdetét veszi, fontos mondanivalóm van számotokra – kezdte a hajnali sorakozó alatt. – Amint tudjátok, szerencsés esetben hamarosan elkezdődik a csapatképzés, és addigra készen kell állnunk néhány aprósággal. Ezek közül az első, amit most nagyon utálni fogtok, a csapat felosztása lesz. Mint azt bizonyára azonnal észrevennétek, az erőviszonyok nem egyformák a három csoportban, de azt én utálnám nagyon, ha sértődés lenne belőle. Az első csoportba tettem azokat, akik az akciók alatt azonnal frontvonalba fognak kerülni, értelemszerűen ide a legjobbak jönnek. A második csoport a jeladásig háttérben marad, a harmadik csoport pedig – ha úgy jön ki a lépés, akkor utolsóként támad. Ez természetesen csak néhány esetben fog így működni. – Minden tízes csoport élére is kineveztem egy-egy embert, és nekik más feladatuk is lesz. Ha valami oknál fogva én nem leszek képes kihozni a csapatot az egyik feladat közben, akkor az elsődleges, másodlagos vagy a harmadlagos helyettes veszi át a helyemet. Leona sóhajtott, és végignézett az osztályon. Az arcokon izgalom és kíváncsiság kifejezése keveredett, és mindannyian feszülten figyelték őt. A hadnagy úgy döntött, hogy először (hogy fokozza az izgalmakat) a csoportok beosztását mondja el, és csak végül a három helyettes nevét. Ahogy az várható volt előre, az osztály nem bírt nyugton maradni ez alatt, de szerencsére, és ezen Leona nagyon meglepődött, senki nem tiltakozott vagy méltatlankodott a beosztás miatt. Igaz, előzőleg igyekezett „jól” dönteni, de ez harminc ember esetében elég nehéz feladat volt. A harmadlagos helyettesnek Vörös Kittit választotta, és biztos volt benne, hogy az ő személyét illetően sokan ellenkezni fognak. Nem is tévedett: rögtön, amint kimondta Kitt nevét, az osztály felől méltatlankodó morajlás volt a válasz. Kitti maga is nagyon meglepődött rajta. – Miért? – kérdezte őszinte döbbenettel az arcán. – Én nem vagyok elég jó ehhez… - tette hozzá, és ebben igaza is volt. Kitti soha nem mutatott kiemelkedő teljesítményt. – Azért, mert ha valami történik velem és a másik két helyettessel, akkor rád hallgatni fognak a többiek – magyarázta Leona, és ez igaz is volt: Kitti az osztályban mindig vezető szerepet kapott, gyakran neki kellett képviselnie az érdekeiket. Őszintén szólva a négy év alatt kialakult szerepek alapján Kitti sokkal alkalmasabb lett volna csapatvezetőnek, mint Leona, és ezzel a hadnagy tökéletesen tisztában volt. Az elején épp ezért aggódott amiatt, hogy el fogják-e fogadni őt kiképzőnek, és biztos volt benne, hogy ha nem támadják meg őket az első héten, akkor máig nagy bajban lenne. – A másodlagos helyettes tekintetében… nos, ez talán nem lesz akkora meglepetés. Kéktói Rékát választottam. Ismét felhangzott a morajlás, de ezúttal sokkal megértőbben, mint Kitti esetében. Az osztályban Réka is a hasonló szerepet töltött be, ráadásul ő az itteni kiképzésen is egész jól teljesített, bár nem jobban, mint a többiek. Mikor ismét elcsendesedtek, Leona elérkezettnek látta az időt, hogy bejelentse az elsődleges helyettest is. – Gondolom, tudjátok, hogy mi következik. Úgy döntöttem, hogy ha velem történik valami, akkor elsőként Csatos Sarolta veszi át a helyem. Erre mintha mindenki számított volna, kivéve természetesen Sacit. – Miért pont én? – kérdezte. Leona készen állt a válasszal. – Mert te vagy az, aki ki tudja hozni a csapatot, ha szorult helyzetbe kerülünk. – azt már nem akarta hozzátenni, hogy Saci ugyanolyan gyorsan gondolkodik és reagál, mint Leona, pedig ez nem volt követelmény a Jupiter-programon. Pontosan ezért választotta ki őt, bár őszintén remélte, hogy soha nem fog sor kerülni arra, hogy a helyetteseknek valóban csapatvezetőkké kell válniuk – ez ugyanis az ő halálát jelentette volna. És ha a csapatvezető meghal, akkor a csapat is elvész vele együtt, a tagokat szétszórják. A helyettesek dolga csak annyi, hogy az utolsó, bukott akción mentsék, ami menthető… – Most pedig a mai feladatot szeretném ismertetni – fordult Leona ismét az egész szakaszhoz. Az arcokra feszült figyelem ült ki. – Mivel most már megvan a beosztásotok, ezért ez szerint fog lezajlani a mai kiképzés… Leona gyorsan elmondta az utasításokat, aztán a három csoport elvonult, hogy felvegyék a fegyvereket (a kiképzésen kábító pisztolyokat, fájdalomnövelőket és immár kardokat is használtak, de a biztonság érdekében a sisak viselése is kötelező volt.) Mintegy fél órával később már el is kezdték a gyakorlatot az első számú szimulációs pályán. Leona a térfigyelő kamerák segítségével kísérte a gyakorlatot, és ha kellett, a hangszórók segítségével kommunikálhatott is velük. Erre a mostani alkalommal nem került sor. Az első csoport rendkívül jó volt, Leona épp ezért adta ki úgy a feladatot, hogy ők támadnak, a másik két csoport próbálja megvédeni a „bázist”. A csata most hosszabbra nyúlt, mint szokott, de végül is a támadók nyertek.