Agatha Ravenna Moon:

A Macska – Kiképzés

22. fejezet

A következő tíz nap olyan gyorsan telt el, mintha csak az ő kedvükért felgyorsították volna az időt. A remek teljesítmény ellenére a feszültség egyre nőtt, hiszen a további sorsuk teljes mértékig a vizsga kimenetelétől függött. Az utolsó előtti nap már Leonára is átragadt az általános idegesség. Egy perc nyugta sem volt. Naponta tizenhat órás kiképzést kellett vezetnie, ez mellett az étkezéseken felügyelnie kellett, úgyhogy csak hat óra szabad ideje maradt, amit viszont a papírmunkával kellett töltenie.

Leona most már élt a gyanúperrel, hogy Budai soha nem töltött ki egyetlen nyomtatványt sem. A nagyprogramokon sok tiszt vette körül őket, a hadnagy – illetve most már főhadnagy – csak az irányítás feladatát látta el, valahogy úgy, mint egy iskolaigazgató. Leona ezzel szemben egyedül volt, és egymagának kellett elvégeznie vagy tíz ember munkáját. Eddig ezt nem találta megerőltetőnek, de most, hogy csak néhány nap volt hátra a vizsgáig, már komolyan fontolgatta, hogy a hajdani kilépőleveléhez hasonló sorsra juttatja a papírhalmot.

Ha nem hozták volna ennyire előre a vizsgát, akkor sem teltek volna nyugodtan ezek a napok, és nem csak a rájuk váró megpróbáltatás miatt. Ha sikerülni fog – és efelől Leonának semmi kétsége nem volt – akkor már másnap el fog kezdődni a csapatképzés. Ott egy, már vizsgázott akciócsapat fogja őket kiképezni, ami alól a hadnagy sem lesz kivétel. Leona nem aggódott ez miatt, csakhogy a jelen helyzetben mindössze három akciócsapat jöhetett szóba: a Kobrák, a Skorpiók és a Viperák. Csak ők beszéltek magyarul (ami egy ilyen jellegű kiképzésen elengedhetetlen volt), és csak ez a három csapat végzett Jupiter-programon. A Kobráknál máris, négy hónap után voltak emberveszteségek, a Skorpióknál és a Viperáknál még nem. Leona őszintén remélte, hogy a Skorpiókat fogják kapni.

*

– Gratulálok – mondta Leona szerda este a szakasznak, amint befejezték a feladatot. – Ismét remekül teljesítettetek.

– Remekül? – vonta fel a szemöldökét Réka – Három fogoly és ha élesben ment volna, akkor öt halott lenne…

– Mikor egymás ellen játszotok, nem számít – intette le Leona – Majd a csapatképzésen lesz érdekes, hogy mennyien maradtok életben…

– Még mindig nem vagy hajlandó elmondani, hogy milyen lesz? – szakította félbe Saci.

– Majd meglátjátok – kacsintott Leona, de a morgásokból ítélve ezzel a válasszal senki nem elégedett meg. A lány csak annyira foglalkozott vele, hogy kissé felemelte a hangját. – Holnap egész nap pihenőt kaptok – jelentette be, mire hirtelen csend lett. – Ez rátok fog férni a vizsga előtt, úgyhogy a holnapi kiképzés elmarad. Bízok benne, hogy gond nélkül át fogtok menni, úgyhogy nem kell az utolsó pillanatig túlhajtanotok magatokat.

– Túlhajtani? – kérdezte Saci – Hiszen így is majdnem egy héttel rövidebb a kiképzés.

– Tudom, de azt hiszem, elég lesz ennyi is – mondta Leona.

– És mi lesz, ha valaki megbukik? – kérdezte aggódva Anna.

– Ha háromnál többen buknak, akkor nem mehetünk csapatképzésre – válaszolt a hadnagy – A vizsgán nem a szó szoros értelmében buktatnak, esetleg alkalmatlannak nyilvánítanak benneteket bizonyos beosztásokra, köztük a csapattag címre – magyarázta, mire a legtöbbek arca elsötétült. Leona nem akart tovább magyarázkodni, úgyhogy elfordult, és elindult a tiszti épület felé. A háta mögül még hallotta a többiek szóváltását, de nem foglalkozott vele.

A tiszti szárnyat üresen találta. Tina és a két férfi is valószínűleg a kiképzésen voltak még, úgyhogy Leonának nem maradt más választása, mint hogy a saját dolgozószobájában töltse el az időt, amíg legalább az egyikük vissza nem ér. Mindenképpen el akart búcsúzni tőlük, úgyhogy jobbnak látta itt megvárni őket. Parádiról és a másik hadnagyról, Cserhalmiról is megvolt a véleménye, de azért nem akart köszönés nélkül elmenni. Valószínűleg soha többé nem látja őket viszont. Biztos volt benne, hogy a két férfi nem fog különösebben hiányozni neki, de Tina egészen más kategóriába tartozott. Élénken emlékezett még rá, hogy akkor is elbúcsúztak, amikor Leona az Orion-vizsgára készült, de szerencsére, és talán Budai jóindulatának köszönhetően itt találkoztak újra két nappal később. Most viszont erre semmi esély nem lesz.

A férfiak hamarosan meg is érkeztek, de Tina nem volt velük. Leona gyorsan elköszönt tőlük, nem váltottak könnyes búcsút. Parádi úgy tett, mintha érdekelné a lány osztályának sorsa, de nem játszotta túl jól a szerepét. Úgy tíz percet töltöttek el az elköszönéssel, aztán a fiúk – papírmunkára hivatkozva – elvonultak a saját szobáikba.

Leonának nem kellett túl sokat várnia, hogy végre Tina is befejezze a kiképzést. Bár a lány a Mars-programot választotta három hónapja, az osztálya mára már sokkal inkább jupiteresnek tűnt, és ők is Leonáék példáján buzdultak fel, és gyakran tovább maradtak kinn a terepen náluk.

– Szóval holnapután vizsgáztok – ült le Tina a barátnőjével szemben.

Leona sóhajtott.

– Nagyon gyorsan elrepült ez a három hónap. Az Orion-program sokkal hosszabbnak tűnt.

– Ne csodálkozz rajta! – nevetett Tina – Mióta itt vagyunk, ha jól emlékszem, téged csak egyszer büntettek meg, és az is rendkívüli eset volt. Mindennapos büntetések nélkül sokkal gyorsabban telik az idő.

– Akkor is… Sajnálom, hogy vége – mondta komolyan.

– Biztos könnyebb volt kiképzőnek lenni, de azért unatkozni most sem fogsz…

– Nem hiszem, hogy a csapatképzésen hagynának engem unatkozni – mosolyodott el végre Leona is.

– Nekünk még több mint egy hetünk van hátra itt – sóhajtott Tina.

– Használjátok ki! Aztán már…

– Igen, aztán közelebbről is megismerkedünk a háborúval.

– Nem lesz az annyira vészes… - próbálta nyugtatni Leona. A beszélgetés hangulata egy pillanat alatt sötétté vált.

– Remélem is. Nektek még van egy hónapotok, de utána sokkal nehezebb dolgotok lesz, mint nekünk.

– Kellőképp fel fogunk rá készülni.

– Leo, tudod, hogy mire vállalkoztál? Az akciócsapatok úgy hullanak, mint a legyek…

– Tudom. Én is ismerem a statisztikát – intett Leona. – Csak a legjobbak maradnak életben. A látszat ellenére szeretném megélni a háború végét.

– Szerintem erre esélyünk sincs – morogta Tina – Senkinek sem. Ez az egész olyan, mintha soha nem akarna véget érni. Amikor elkezdődött, azt hittük, hogy egy egyszerű helyi háború lesz, és mára világméretűvé nőtt. A Biotrin ellenére annyi áldozata van, hogy azt már összeszámolni is képtelenség, és túl könnyen halnak meg az emberek. Emlékszel még arra, amikor megtámadtak minket?

– Persze.

– És… milyen érzés… tudod…

– Embert ölni? – fejezte be helyette a kérdést Leona, majd elgondolkodva maga elé meredt egy darabig. Tényleg, milyen is?  Még soha nem gondolta végig. Kis híján három hónap telt el azóta, de egyszerűen nem volt ideje gondolkodni rajta. Úgy egy percnyi szünet után rávette magát, hogy válaszoljon, de nem emelte fel a fejét. – Nem igazán volt időm gondolkodni rajta. Amikor ott voltam, jött minden magától. Ösztönösen mozdultam, és az első pillanatokban nem tudatosult bennem… Csak amikor a hat-másodperces volt nálam, akkor tudtam, hogy mit csinálok. Egyáltalán nem volt jó érzés, de talán hozzá lehet szokni. De ölni még mindig sokkal könnyebb, mint vallatni.

– Vallatni? – nyílt kerekre Tina szeme. – Mikor…?

– Rögtön a támadás után – válaszolt komolyan Leona. – Az a legrosszabb az egészben. Nem szabad érezned, el kell felejtened az emberi énedet, csak egy gép maradsz, ami gondolkodik, figyel, számol és számít. És ha ez sikerül, nem tudod, hogy ismét ember lehetsz-e valaha. A háborúban, katonaként nem szabad érezned semmit, csak azt teszed, amit parancsolnak neked. Harcolnod kell, el kell hitetned magaddal, hogy „jó ügyért” harcolsz, és akkor talán van esélyed arra, hogy ha életben maradsz, érdemes legyen élned. Ez az egész olyan… tudod, szeretném, ha már vége lenne. Mindenki ezt szeretné, és egyszerűen nincs semmilyen kiút ebből a csapdából. A harmadik világháborúban egyre több gyűlölet robban ki, támadást támadás követ, halál halált szül, és az ördögi körből nem fogunk tudni kilépni addig, amíg valamelyik fél el nem pusztul. És másfelől… - vált suttogássá a hangja, de Tina minden nehézség nélkül hallotta barátnője vallomását – másfelől mindennél jobban szeretek harcolni.

*

A Miskolcon töltött utolsó nap olyan gyorsan telt el, hogy jóformán észre sem vették, hogy beesteledett. A körletben a nap utolsó sugaraival együtt halt el a vidám beszélgetés, és a helyét izgalom vette át. Elvégre hajnalban indulniuk kellett a vizsgaközpontba.

Mikor Leona belépett a körletbe, hirtelen csend lett. Már mindenki készen állt, és csak a hadnagyra vártak. A lány megállt az ajtóban, hisz mint eddig oly sokszor, most is egy szobában gyűltek össze mind a harmincan.

– Indulunk – mondta egyszerűen. Megfordult, kilépve a szobából, és a körletből kijutva a kapu felé vette az irányt. A többiek szó nélkül követték, és Leonának eszébe jutott, hogy ő mennyire izgult a vizsgája előtt. Most valószínűleg a szakasza is ugyanazt éli át.

Az udvaron, a kiképzőtelep bejáratától néhány méterre egy busz várta őket. Ahogy Leona megállapította, ugyanaz a busz, amivel annak idején idejöttek. Elmosolyodott a gondolatra, hogy mik voltak az osztály első reakciói, amikor meglátták a járművet. Azóta eltelt három hónap, és az osztálytársai nagyon megváltoztak. Ez legfőképp abból látszott, hogy egyetlen pisszenés nélkül szálltak fel a buszra, és pillanatok alatt mindenki megtalálta a helyét.

Leona utoljára lépett fel, és szembefordult velük.

– Eljött az idő, amikor kiszabadultok az én szárnyaim alól. Bármi legyen is a vizsga eredménye, többé nem leszek a kiképzőtök, de szerencsés esetben a társatok maradok. Az eltelt három hónap alatt testben és lélekben is katonákká váltatok, de nagyon büszke vagyok arra, hogy sikeresen megmaradtatok ugyanazoknak az embereknek, akiket közel négy éve, a gimnáziumi tanévnyitón megismertem. Az természetes, hogy sokat változtatok időközben, felnőttetek, érettebbek és komolyabbak lettetek. A most következő feladatra is úgy felkészültetek, ahogy azt a kiképzés első napjaiban álmodni sem mertem, és most nem a vizsgára, vagy nem csak arra gondolok.

– Köszönöm, hogy együttműködtetek, és hogy akartátok csinálni, miután már láttátok, hogy mivel álltok szemben. Már nincs sok hátra, és hivatalosan is végzett katonákká fogtok válni. Néhány órán belül túlestek a vizsgán, és őszintén remélem, hogy mindenki a lehető legjobb formáját fogja hozni.

– Ott, a központban ismét fel kell vennünk a katonai formákat, ezért még utoljára arra kérlek titeket, hogy ne adjatok okot rá, hogy a körülöttünk lévő főtisztek megbotránkozzanak rajtunk. Ők némi fenntartással és előítélettel fognak bennünket fogadni, hiszen az ő szemükben túl sok lány van köztetek. Mutassátok meg nekik, hogy az ő számításaikat is keresztül lehet húzni! Én bízom bennetek.

Azzal Leona rámosolygott az osztályra, és leült. Néhány pillanattal később a sofőr beindította a motort és a busz mozgásba lendült. Kifordult a Miskolci kiképzőtelepről, amelyet a benne ülők végképp maguk mögött hagytak, hogy Budapest felé vegye az irányt.

*

A buszon egyre élénkebb lett a hangulat. Leona az első ülésről hallgatta a sűrűn felhangzó nevetést, és örült neki, hogy az osztálytársai nem félnek különösebben a vizsgától. Valóban nem hitte, hogy valaki megbukna közülük.

Ahogy beértek a városba, Leona visszament a busz elejére, és ismét szembefordult velük. A többiek azt hitték, hogy ismét hosszú szónoklatra készül, de a hadnagy csak elkiáltotta magát:

– Leszállás!

A szakasz tökéletes rendben szállt le a buszról. Leona elégedetten figyelte, ahogy felsorakoztak a bázison. Ugyanazok a tisztek vártak rájuk, akik a vizsgát engedélyező levelet aláírták. Leona tekintete egy pillanatra megállapodott Ferenczyn, de utána abban a biztos tudatban fordult el tőle, hogy a férfinek esélye sem lesz megbuktatni valakit.

Ahogy fél óra múlva végre elkezdődött a vizsga, amelyen természetesen a hadnagy is jelen lehetett, már semmi oka nem volt arra, hogy aggódjon értük. A csoportot kétfelé osztották, az egyik fél a közelharc-vívás-lövészet hármasánál vizsgázott, a többiek pedig az akadálypályánál próbáltak teljesíteni.

Leona az akadálypályánál volt, ott nézte, hogy hogyan teljesítenek eddigi tanítványai. Ferenczyre jutott a vizsga azon részének felügyelete. Az ezredesről lerítt, hogy szíve szerint minden második embert (ha nem mindenkit) megbuktatott volna, és mélységes sajnálattal tölti el, hogy ez nem sikerülhetett. A szakasz minden bizonnyal jó formában volt: a pályán gond nélkül jutottak át. Leona pontosan erre az eredményre számított: mivel a Sirius program szerint vették sorba a pályákat, a csoport tudása jóval a jupiteres vizsgakövetelmények fölött volt.

Nem történt ez másként akkor sem, mikor a csoport másik fele került sorra. Ők, ha lehet, jóval a várakozáson felül teljesítettek, és mikor végeztek, Ferenczy kénytelen volt megdicsérni őket. Igaz, hogy ezt meglehetősen szűkszavúan tette, de Leona csodálkozott rajta, hogy az ezredes emberi megnyilvánulásokra is képes.

A csoport a másik három vizsgán is tökéletesen teljesített, s végül, a fájdalomvizsgán sem bukott meg senki.

Mikor végre megkapták az eredményt, Leona meglepődve vette tudomásul, hogy harminc ember közül huszonnégyen kitűnőek lettek.

– Úgy látom, túlszárnyalta a kiképzőjét – jegyezte meg kissé csalódottan Ferenczy.

– Nem az én érdemem, uram – mondta Leona. Annyira felvidította az eredmény, hogy ebben a pillanatban még Ferenczyre sem tudott haragudni, amiért az ezredes kis híján derékba törte a szakasz pályafutását.

– Ezzel az eredménnyel semmi akadálya, hogy a csapatképzésen folytassák a munkát.

Leona nem számított rá, hogy pont az ezredes szájából fogja hallani ezt a mondatot, és meg is lepődött rajta. Ferenczy még mindig ugyanaz a szabálymániás ezredes volt, akit Leona megismert, és aki „szabályellenesnek” tartotta, hogy egy nagyrészt lányokból álló szakaszból akciócsapat legyen. A férfi viselkedéséből az is nyilvánvaló volt, hogy nem fog bocsánatot kérni a másfél hónappal ezelőtti eseményekért – bár ugyanezt Leona is megtehette volna. Természetesen neki sem állt szándékában.

– Megvan már, hogy melyik csapatot kapjuk, uram? – kérdezte a lány.

Ferenczy arcán egy önelégült mosoly árnyéka futott át.

– A Viperákat.

Leona úgy érezte magát, mintha váratlanul pofonvágták volna. Miért pont a Viperákat kapják? Ezernyi oka volt rá, hogy ne akarja azt a csapatot. A közel három hónappal azelőtt történtek mély nyomot hagytak benne, és úgy érezte, hogy ha a csapatképzésen Vipera lesz a kiképzőjük, akkor katasztrófába fog fulladni az elkövetkezendő egy hónap.

– Talán valami baj van velük? – kérdezte Ferenczy, és megpróbált ártatlannak látszani, de ez nem jól sikerült neki.

– Maga is tudja, uram, hogy…

– A legjobb kezekben lesznek – szakította félbe gúnyosan a férfi.

– Van esetleg lehetőség rá, hogy valaki mást kapjunk, uram? – kérdezte reménykedve a lány.

– Nincs – szögezte le az ezredes, és már nem is próbálta leplezni vigyorát – A Viperákat már értesítettük.

– Ez esetben köszönöm, uram – mondta Leona, s annyi gúnyt sűrített az utolsó két szóba, amennyit csak bírt. Az előző, eufórikus hangulata nyomtalanul elpárolgott. Elfordult, és a válla fölött hátravetette – Engedélyt kérek lelépni, ezredes.

– Mehet, hadnagy – válaszolt a férfi.

Leona útja egyenesen az éppen ünneplő szakasz felé vitt, vagyis a bázis hátsó részén álló épület felé, ahol ideiglenesen elszállásolták őket. Csak másnap indultak tovább onnan.

Amint belépett az épületbe, az előcsarnokban találta az immár hivatásos katonákká előlépett szakaszt.

A gratulációkon már rögtön a kinevezések után túljutottak, de minden más csak most következett.

– Holnap indulunk Pécsre – jelentette be Leona.

– Megengedték a csapatképzést? – kérdezte csodálkozva Anna.

– Lett volna hozzájuk néhány szép szavam, ha nem engedik meg – mosolyodott el gúnyosan Leona. – Valószínűleg rájuk borítottam volna az asztalt.

– Miért nem lepődök meg rajtad? – kérdezte vigyorogva Kitti.

– Más problémával kell szembenéznünk…

– Kijelölték az akciócsapatot? – szólt közbe Kornél.

Leona csak bólintott.

– Melyik lesz az? – kérdezte türelmetlenül Saci.

– Kettőt találgathattok, de elsőre is menni fog – mondta lemondóan Leona, azzal leroskadt az egyik kínálkozó székre.

– A Viperák? – vágta rá Kitti.

– Mondtam, hogy elsőre is menni fog… - mosolyodott el a hadnagy.

– És az nekünk jó vagy rossz? – kérdezte Zsófia.

Leona arra gondolt, hogy inkább nem válaszol erre a kérdésre, de aztán mégis megtette.

– Lehet, hogy a Viperák a második legjobb magyar csapat, de sokkal jobban jártunk volna bármelyik másikkal.

– De miért? Hiszen láttuk őket, és tényleg nagyon jók… - vetette ellen Adél.

– Meglehet – ismerte be vonakodva Leona – Csakhogy Vipera és a lánycsapat fogalma nem fér össze.

– Miért nem? – kérdezte Blanka.

– Mert hímsoviniszta a kis drágám – gúnyolódott Leona, mire többen kuncogni kezdtek.

– El kell fogadnod a helyzetet – mondta félig nevetve Saci – Tudjuk, hogy azért a pofonért neheztelsz Viperára.

Leona jobbnak látta nem válaszolni, máskülönben olyan sértéseket vágott volna Saci fejéhez, amiket a lány nem érdemelt meg. Helyette felállt a székről, és a szakaszhoz fordult.

– Készüljetek fel. Holnaptól kezdve napi huszonkét órás kiképzésen fogunk részt venni, és biztos vagyok benne, hogy Vipera nem lesz kíméletes velünk.

Azzal elfordult, és kiment a szobából. Mielőtt becsukódott volna az ajtó mögötte, még hallotta, ahogy a társai közül valaki megjegyzi:

– Megsértődött…

– Az ő baja – hangzott a válasz.