Agatha Ravenna Moon:

A Macska – Kiképzés

23. fejezet

A pécsi laktanya volt az egyetlen olyan bázis Magyarországon, amelyet a harmadik világháború alatt csapatképzésre alakítottak át, közel egy éve. Azóta már összesen nyolc akciócsapat került ki onnan. Ezek közül csak kettő maradt életben mostanáig: a Skorpiók és a Viperák. Bár a háborúban eddig összesen hetvennégy csapatot jegyeztek, ezek többsége nagyon rövid idő alatt megsemmisült.

Az itteni laktanyát az amerikai mintájára alakították ki, lévén, hogy ott tervezték meg először a hatprogramos rendszert és a hozzá tartozó csapatképzést. Pécstől nem messze, egy völgyben építették ki a bázist. A hegyek jótékonyan elrejtették a laktanyát, ám így a körülötte lévő lejtők miatt könnyű támadási célponttá vált. Mindazonáltal ez a környezet a kiképzéshez kitűnő helyszínt nyújtott a maga sokszínűségével.

Magát a bázist kisebb területen építették fel – körülbelül egynegyed akkora volt az alapterülete, mint a miskolci laktanyáé. Itt voltak azok az épületek, amelyek elengedhetetlenül hozzátartoztak bármely katonai állomáshoz. A két, ötven-ötvenfős, egyemeletes körlete, a raktár, a „fogsági szárnyak” (ahol a nevükhöz méltó módon a szimulációk alatt ejtett foglyokat „vallatták”), és a szintén alacsony étkező kapott helyet a kerítésen belül.

Ezen kívül természetesen több épület is állt, melyeket nem őriztek annyira szigorúan. A szimulációkhoz szükségszerűen felépítettek még négy, különböző alakú és magasságú létesítményt, különböző helyeken, a bázis egy kilométeres körzetében. Ahhoz pedig, hogy a kiképzés minden részéhez a legjobb körülményeket biztosítsák, egy helikopterek számára készített leszállópálya, egy majdnem háromhektáros, füves tér és egy mesterséges tó is tartozott a csapatképző központhoz.

*

Leona befejezte a felolvasást, és a csapathoz fordult.

– Most egy hónapig mindez csak ránk vár. Szerencsénk van: három napja vizsgázott ott a legutóbbi csapat, így nem kell külföldre mennünk. Azonban változatlanul kitartok amellett, hogy nem jártunk túl jól a Viperákkal.

Ennek említésére kisebb mozgolódás támadt, miközben a busz megállíthatatlanul robogott velük Pécs felé. Leona nem hagyta, hogy átvegyék tőle a szót, szinte azonnal folytatta.

– Viperát nem lesz egyszerű meggyőzni arról, hogy úgymond „alkalmasak vagyunk katonáknak.” Főleg az ellen fog tiltakozni, hogy akciócsapatot faragjon belőlünk. Legjobb lesz, ha megmutatjuk neki, hogy nem vagyunk olyan reménytelenek. Megpróbálunk jobbak lenni náluk.

– Az lehetetlen – vágott közbe Kitti.

– Semmi sem lehetetlen – intette le Leona, majd ismét felemelte a hangját. – Még valamitől óva intenélek benneteket. A Viperák akciócsapat nem kevesebb, mint ötven férfiból áll. Nem tartom kizártnak, hogy az együtt töltött egy hónap alatt kisebb-nagyobb szerelmi szálak fognak fűződni. Azonban ezeket a helyzeteket próbáljátok komolyan elkerülni: a hadsereg törvényei nagyon szigorúan tiltják a katonák közötti nemi kapcsolatot, és halállal büntetik.

Ennek hallatán a buszon morgolódás és kuncogás támadt. Leona, mit sem törődve ezzel, visszaült a helyére.

Mire a busz megérkezett velük a kiképzőtelepre, már nagyjából elcsendesedett a társaság, és a beszélgetéseket feszült izgalom váltotta fel.

Leona időközben megpróbálta rendbe szedni az érzéseit. Ezen a téren nagyon nehéz dolga volt. Úgy gondolta, ő maga nem fogja katasztrófaként megélni, hogy nem kiképző, hanem ismét kiképzett lesz. Viszont biztos volt benne, hogy a mostani kiképzőjével sokkal nehezebben fog megbírkózni, mint annak idején Budaival.

A szabályos és meglehetősen szűkszavú leírásokon kívül jóformán fogalma sem volt arról, hogy miként zajlik a csapatképzés. Erős volt a gyanúja, hogy ez nem lesz annyira kötött, mint az Orion-program. És efelől már komolyan aggódott. Bár Viperával csak egyszer találkozott, az az esemény mély nyomokat hagyott benne. Nem csak a pofon, ahogy Saci említette, hanem a beszélgetéseik is. Pontosan emlékezett rá, hogy mi volt Vipera véleménye arról az osztályról, és ehhez még hozzátett az is, hogy a szakasz valóban fel volt készülve mindenre, de a napi huszonkét órás kiképzésre nem.

*

– Szatmári, megmondaná, hogy ezt hogyan csinálta?

– Egész pontosan mit?

– Végigvitte a szakaszát a Jupiter-programon, mindenki figyelmeztetése ellenére. Most pedig belőlük akar akciócsapatot képeztetni. Nem az érdekel, hogy miért nem hallgatott senkire, hanem hogy hogyan csinálta?

– Nagy segítségemre volt az első heti támadás.

Vipera felnevetett.

Előzőleg, amikor felsorakozott mindkét csapat, Leonának erős volt a gyanúja, hogy a csapatvezető valamiképpen szeretné megalázni és alkalmatlannak ítélni őket. Azonban a férfi az első néhány percben alig tudott megszólalni, mert akik előtte álltak, azok már nem ugyanazok a megszeppent kislányok voltak, akiket közel három hónapja látott.

Most már kettesben ültek a Viperák épületének szűk előszobájában.

– Nagyon jól emlékszem még arra az akcióra – nyugtázta Vipera, mikor végre abbahagyta a nevetést.

– Én is – bólintott Leona. Valóban nem hitte volna, hogy valaha el fogja felejteni azt a támadást és az utána következő jeleneteket.

– És azóta mit művelt velük?

Leona pár szóban összefoglalta az eltelt három hónap történéseit. Vipera egyszer sem szólt közbe, de mikor a lány a végére ért, vigyorogva megjegyezte:

– Ezek szerint maga is megismerkedhetett a hírhedt Ferenczy ezredessel.

– Nem voltam elragadtatva tőle – fintorgott Leona. – Egyáltalán, hogy kaphatott katonai rangot az az ökör?

– A rangját még jóval a háború előtt kapta, és azért osztották be kiképzőnek, mert alkalmatlannak ítélték a mostani háborúhoz.

– Úgy hallom, maga nem járt jól vele.

Vipera megrázta a fejét.

– Senki nem járt jól, aki hozzá került, de mindezt Budairól is el lehet mondani.

– Miért? – csodálkozott Leona.

– Mert túl keményen bánik az újoncaival, és arra játszik, hogy minél többen kiessenek.

– Ezt tapasztaltam – bólintott a lány, majd hozzátette – mindenesetre nekem jót tett ez a módszer. Most viszont ön következik. Mire számíthatunk öntől a csapatképzésen?

– Őszintén szólva fogalmam sincs. Önnel ellentétben én még nem voltam kiképzői poszton.

– Szerintem menni fog önnek is. Nem olyan nehéz…

– Számítsanak rá, hogy keményen meg fogom dolgoztatni magukat. Az akciócsapat-képzés nem játék.

– Ezt tudtuk előre.

– Egyáltalán, tudják, hogy mire vállalkoztak?

– Nagyjából tudjuk… - válaszolt bizonytalanul Leona.

– Nem azt kérdeztem, hogy ön tudja-e, mert bízom benne, hogy orionosként mindenre felkészítették. De a többiekkel mi a helyzet?

– Hivatalosan Jupiter-programon végeztek, és ön is látta a vizsgaeredményeiket.

– Nagyon meglepő volt – ismerte be Vipera.

– Gondolom, ebből kitalálta, hogy valamivel megemeltem a kiképzés szintjét.

Vipera szája sarkában egy sejtelmes mosoly jelent meg.

– Hozzánk is eljutott a híre, hogy Sirius-program szerint dolgoztatta őket – mondta, majd megkomolyodva folytatta – Ha jól sejtem, akkor a lehető legjobban felkészítette őket, de ez lehet, hogy nem lesz elég az elkövetkezendő egy hónapra. Ne legyenek illúziói, keményen fogunk bánni magukkal.

– Ezt el is várom – bólintott a lány.

– Holnap ki fog derülni, hogy mire képesek. Elkészítette a csapatbeosztást?

– Természetesen. Már egy ideje azzal dolgozunk.

– Ennek örülök – állt fel Vipera. Leona érezte, hogy a beszélgetést ezzel lezártnak tekinti, s ő is felemelkedett a székről, távozásra készen.

– Tehát holnap találkozunk?

– Hajnal kettőkor riasztom magukat – válaszolt a férfi.

Elköszöntek, s Leona kilépett a körletből, hogy átmenjen a saját épületükbe. Ez mindössze húsz méterre volt, de a lány megpróbálta út közben rendezni a gondolatait.

Kellemes volt az újabb találkozás a csapatvezetővel. Hogy Vipera az eredményeik miatt szelídült-e meg, vagy az eltelt idő hagyott nyomot rajta, ezt nem tudhatta. Mindenesetre mosolyogva gondolt vissza a beszélgetésükre, főleg, ha visszaemlékezett arra, hogy mennyire aggódott idefelé jövet a buszon. Ehhez képest mos tagadhatatlanul pozitívan csalódott.

Átvágott az udvaron, és belépett a saját körletük üvegezett ajtaján. A földszintet egy hasonló előszoba és néhány raktár foglalta el. Az emeletről lehallatszott a többiek zajos beszélgetése – bár erre már enyhe kifejezés volt a „beszélgetés”. Leona sóhajtott, majd felvágtázott a lépcsőn.

Odafent mindössze három ajtó nyílt a szűk folyosóról. A falak fehér meszelése már itt-ott lekopott, az épületről lerítt, hogy állandóan használják. Az ajtók közül az első a két jobboldali a tusolókat és WC-ket rejtette, míg a harmadik, baloldalon a csapat szobájára nyílt. Leona ezen lépett be.

A szobában pontosan az a kép tárult elé, amit várt. A szakasz a jelek szerint minden eddigi kiképzést és intelmet elfelejtett, és most vidáman zsibongtak.

Akár a gyerekek – gondolta Leona, és becsukta az ajtót maga mögött. A belépésének semmi hatása sem volt a többiekre, mindössze néhányan biccentettek feléje, vagy integettek neki. Ő sem bírta sokáig – vigyorogva belevetette magát a könnyed beszélgetésbe és a felettébb vidám hangulatba.

Észre sem vette, hogy mikor hullott le a válláról a kiképzők állandó terhe.

*

Hajnal kettőkor, ahogy Leona és Vipera előzőleg megbeszélték, megszólalt az ébresztőt helyettesítő riadó. Leona felpattant ültéből – egész addig folytatódott a csevegés és egymás ugratása – hogy megpróbálja rendbe szedni a csapatot. Szerencsére nem telt belé sok idő, és már mindenki készen állt a sorakozóra.

Odalent az udvaron a Viperák már várták őket, és a vezetőről lerítt, hogy nincs elragadtatva.

– Ha legközelebb egy percnél többet késnek, az egész csapatot megbüntetem!

Leona legszívesebben összehúzta volna magát, de nem akart még több okot adni Viperának a kiabálásra. A férfi már most dühösnek tűnt.

– Ma egy szimulációval kezdünk. Borzasztóan remélem, hogy elfogadhatóan fognak teljesíteni, különben még ezen a napon búcsút mondhatnak a csapatképzésnek.

Miután a férfi kimérgelődte magát, a feladat leírásával folytatta. A szimuláció nem a legnehezebbnek ígérkezett, de Leona jól tudta, hogy így is a mélyvízbe dobták őket.

Fél óra múltán már kint voltak az egyik szimulációs terepen. Kardokat most nem használhattak, helyette csak kábító pisztolyokat hoztak magukkal. A Viperák is hasonlóan szerelkeztek fel. Mikor ők elindultak, hogy felkészítsék a nagyrész föld alatt elterülő, egyes számú épületet a védelemre, Leonáéknak a támadást kellett megtervezniük. Nagyon gyorsan kellett kidolgozniuk a tervet, jóllehet, az effajta feladatok az akciócsapatok számára jóformán rutinnak számítottak. A szervezéshez egy kisebb épület állt rendelkezésre, ahol egy asztal köré álltak fel. Az asztal lapján a tervrajzot terítették ki.

– Figyelem! – fordult Leona a kezdő csapathoz – A mostani szimuláció sokban fog különbözni azoktól, amelyeket Miskolcon csináltunk. Itt a Viperák lesznek az ellenfeleink. A régi beosztás szerint fogunk dolgozni, de a legfontosabb különbség, hogy most egy összehasonlíthatatlanul jobban szervezett, és összeszokottabb csapat ellen kell küzdenünk.

– Fordítom Szati szavait – szólt közbe vigyorogva Vali – Ássuk el magunkat, mert a Viperákat úgyse győzzük le!

– Nem éppen – vetett rá szúrós pillantást a hadnagy. – Arról van szó mindössze, hogy most nehezebb dolgunk lesz, mint eddig.

– És mit vársz el tőlünk? – kérdezte komolyan Saci.

– Nem az a kérdés, hogy én mit várok. Mostantól attól függ minden, hogy Vipera milyen magasra teszi a mércét.

– De… - kezdte volna Zsófia, de Leona úgy folytatta, mintha nem hallotta volna meg.

– Most nincs időnk ezen vitatkozni. Közlöm, hogy mi lesz a feladat, aztán indulunk. A beosztás szerint fogunk dolgozni, tehát az egyes csoport indul el először, velem együtt. Bemegyünk az épületbe, és megtisztítjuk a terepet. A kettes és hármas csoport akkor következik, ha mi már mindannyian bejutottunk. Ők egyszerre indulnak, értelemszerűen Réka parancsára. Ha engem elfognak, akkor Saci visz ki titeket. Az épület tervrajzát ismeritek – bemegyünk, a megkeressük a lejárót, utána a föld alatti kamrában beindítjuk a robbanószerkezetet. Ha sikerül, akkor elindul a visszaszámlálás, tíz percünk lesz, hogy kijussunk az épületből. A robbanást hallani fogjátok. Ha valaki bennmarad, az fogolynak számít. Ennyit a játékszabályokról.

– Szerinted menni fog? – kérdezte kissé aggódva Saci.

Leona vállat vont, de nem válaszolt.

– A Viperák már felkészültek a fogadásunkra. Indulás! – adta ki a parancsot, azzal magához intette az egyes csoport tagjait, és a következő pillanatban már el is indultak.

Az épületből kilépve egy lejtőn találták magukat. A feladatot nehezítette, hogy a célpont jóval magasabban volt, és ritkás fenyőerdő vette körül, amely épp arra volt elég, hogy a Viperák el tudjanak bújni, de ők nem maradhattak észrevétlenek.

Leona biztos léptekkel indult el, de óvatosságból végig a keze ügyében volt a kábító pisztoly. Jóllehet, csak bőven a fák között, a „támaszpont” húsz méteres körzetében számíthattak arra, hogy esetleg beleütköznek valakibe, semmi nem volt elképzelhetetlen. Elég sok minden forgott most kockán: ha érdemtelennek bizonyulnak a csapatképzésre, akkor még ma el is búcsúzhatnak tőle.

Hamarosan beértek a fák közé. A lehető legnagyobb csendben haladtak. A „meglepetésszerű” támadás egyik kritériuma volt, hogy észrevétlenül közelítsék meg a támaszpontot.

Leona aggódott egy kissé. Ez a feladat sokkal nehezebbnek ígérkezett az eddigiekhez képest. Az első csoport felállása volt a legjobb – ha nekik nem sikerül bejutniuk, akkor az utánuk következőknek végképp nem.

Az út első része eseménytelenül telt, ami végképp nyugtalanította Leonát. Valószínűleg sikerült titokban maradniuk – ám az utolsó tíz méteren már nem voltak fák, így fedezéket sem lelhettek. A lány őszintén reménykedett benne, hogy nem sokan védik kívülről a támaszpontot, ám kellemetlen meglepetés érte őket már a fák között.

Az egyik fatörzs mögül egy férfi lőtt rájuk, és ennek azonnal volt áldozata. Bár Leonáéknak csak két ellenféllel kellett idekint megküzdeniük, ez a kettő valószínűleg a mesterlövészek közé tartozott. Leona többször is újratöltötte a kábító pisztolyát, de egyszer sem sikerült eltalálnia a támaszpont védőit. Végül Vivien talált célba, de ekkorra már három embert vesztettek. Rella, Tamara és Evelin nélkül kellett folytatniuk. Ők foglyoknak számítottak.

Az utolsó tíz méter volt csak hátra, de ez fedezék nélkül. A tér túloldalán az ajtó nyitva állt – ennyi könnyítést engedtek meg nekik, de hogy odabent mi várja őket, azt elképzelni is rossz volt.

Leona ment előre – őszinte meglepetésére itt már nem ütköztek semmiféle ellenállásba.

Az első csoport gond nélkül bejutott, s pontosan ebben a pillanatban a második is elindult. Odabent szerencsére a Viperák részéről nem az egész csapat várta őket. Ahogy Leona látta, talán csak húszan lehettek – ám ez épp elég volt ahhoz, hogy a heves lövöldözés a kezdő csapatot tizedelje meg. Itt sem volt túl sok fedezéket nyújtó hely, mindössze néhány ajtónyílás adott búvóhelyet.

Mire Réka vezetésével a csapat többi tagja is megérkezett, az első csoportból csak négyen voltak talpon. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy mintegy húszan csatlakoztak hozzájuk, ám sajnos a Viperákon nem igazán látszott meg, hogy lőnek rájuk.

Leona talált magának fedezéket, s ezzel sokan így voltak. Ismét heves lövöldözés kezdődött. A hadnagy most is villámgyorsan töltötte újra a pisztolyát, de most nem talált mindig célba. A Viperák nagyon erős ellenfélnek bizonyultak, s az sem javított a helyzeten, hogy a kezdő csapat rövid időn belül a felére fogyott. Eddigre már a Viperák sem büszkélkedhettek teljes létszámmal. Leona tudta, hogy nem sok esélyük maradt, hogy végrehajtsák a kitűzött feladatot. Jóformán arra sem volt lehetőségük, hogy megközelítsék a lejárót, hiszen Laurát és Annát épp eme kísérletük közben találták el.

Leona épp kinézett a fedezékéből, hogy felmérje, pillanatnyilag hogy állnak, és majdnem felnevetett, amikor Vipera a szeme láttára kábultan terült el a földön. Valószínűleg Rékának sikerült elkábítania a férfit, de ezt a nagy kavarodásban nem lehetett megállapítani. Ha a hadnagy jól számolta, akkor eddig három férfit kábított el – ami nem is volt olyan rossz a jelenlegi körülményekhez képest. Nem örülhetett túl sokáig a sikerének, mivel pár pillanat múlva egy csípést érzett a bal vállában, s azonnal elsötétült előtte a világ.