Agatha Ravenna Moon:

A Macska – Kiképzés

24. fejezet

Amikor felébredt, egy hideg kőpadlón találta magát. A csatának már vége lett, szinte teljes volt a csend, amelyet csak távoli léptek zaja tört meg.

– Jó reggelt! – köszöntötte egy ismerős hang.

Leona kinyitotta a szemét, és azonnal felült. Ahogy körülnézett, már látta, hogy egy cellában van – pontosan erre számított. Saci ült mellette, és kétoldalt a padokon is legalább tizenöten foglaltak helyet. Már mindenki ébren volt.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte.

– Elmenekültek. Minket meg elfogtak – válaszolt letörten Evelin.

– Ez jó hír – mosolyodott el Leona, majd feltápászkodott a földről, hogy aztán befurakodjon Zsófia és Anna közé a padon.

– Mire számítottál? – kérdezte komolyan Saci.

– Valami ilyesmire, de azt hittem, hogy az egész csapatot el fogják fogni.

– Ezt véletlenül sem mondtad volna előre, igaz?

Leona vidáman megrázta a fejét.

– Eszemben sem volt megrémiszteni titeket. De gondoljatok bele: mennyi esélyünk volt a Viperák ellen? Nem véletlenül ők az egyik legjobb akciócsapat. Hozzájuk képest még kezdőknek sem igazán számítunk.

– Ez elég erős kifejezés – szólt közbe Zsófia.

– De igaz – ellenkezett Kitti.

Ebben a pillanatban Vipera bukkant fel az ajtóban.

– A fogva tartott madárkák… - gúnyolódott. Leona gyilkos pillantást vetett rá, de úgy tűnt, hogy ez nem hatja meg a férfit. Zavartalanul folytatta: - Amint látom, nem sikerült a vezetőjük elvárásai szerint teljesíteni.

Leona elvörösödött mérgében, és felpattant.

– Attól még, hogy maga szerint mindenkin túl kellene tennünk, az én elvárásaim jóval lentebb vannak.

– Egyvalamiben téved – hárította el Vipera – Bőven túlteljesítették az én mércémet.

– Akkor meg miért gúnyolódik? – húzta össze a szemét Leona. Ismét ugyanannak a hím-soviniszta kígyónak látta Viperát, mint első találkozásukkor.

– Állítsa le magát, különben büntetés lesz a vége.

Leona jobbnak látta befogni.

– Na végre – sóhajtott a férfi, miután a hadnagy visszaült a padra – Gondoltam, magukkal is közlöm, hogy maradhatnak a csapatképzésen. Fél óra múlva elkezdjük a vallatásokat. Egész pontosan… magával – mutatott Sacira. – A vezetőjük utoljára marad. És ne próbáljanak megszökni, mert nagyon megbánják. Azt csak jóval később fogjuk gyakorolni.

Azzal elment. Amint a lépteinek kopogása elhalt a folyosón, Kitti vidáman megjegyezte:

– Vipera is szép látvány volt, amikor összeesett.

Leona hangosan felkacagott.

*

Három órába telt, mire Leona került sorra. Addig a körülményekhez képest nagyon vidáman csevegtek, csak amikor a lány egyedül maradt, akkor szúrt bele kéretlenül a félelem. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, hiszen emlékei szerint sosem félt igazán a büntetések vagy „vallatások” előtt. Az volt a különbség, hogy Vipera módszereit még nem ismerte, és úgy sejtette, hogy a férfi minden pillanatban megpróbálja majd megtörni.

Az előző alkalommal, amikor Vipera kínozta első találkozásukkor, Leona túl dühös volt ahhoz, hogy feladja. Mostanra viszont ő maga is észrevetette, hogy változott valamicskét, és nem volt biztos, hogy előnyére. Akkor dacos kiképző volt, akit nem csak a csapatvezető miatt, de a nyilvánvaló megaláztatás miatt is fűtötte a harag. Most viszont nem volt igazán mérges Viperára. Ráadásul a vallatás alatt kettesben lesznek, mint annak idején Budaival vagy valamelyik őrmesterrel. Leona soha nem tört meg vagy mutatott gyengeséget Budaiék előtt, de attól tartott, hogy most valamennyire meg fog változni a helyzet.

Csak néhány perc telt el, mikor Vipera ismét megjelent az ajtóban. Az arcáról teljességgel eltűnt a gúnyos mosoly, és a helyét egy barátságosabb kifejezés vette át.

– Felkészült?

– Igen – bólintott határozottan Leona, holott egyáltalán nem állt készen. Minden igyekezetével azon volt, hogy a bizonytalanság vagy a félelem legapróbb jelét is elrejtse a férfi elől. Vipera arcán egy önelégült mosoly suhant át, mintha átlátott volna a lányon. Leona ennek láttán cseppet sem érezte jobban magát. A férfi kinyitotta a rácsokból álló ajtót, amely keserves csikorgással tárult fel.

– Akkor indulás – hangzott a parancs.

Leona nem látta értelmét, hogy ellenkezzen. Mindketten tisztában voltak, hogy ha mindez élesben ment volna, akkor a lány kétségbeesetten próbált volna megszökni, talán nem is sikertelenül.

Az itteni kínzószoba nagyon sokban különbözött azoktól, amelyekben Leona eddig megfordult. Ez a helyiség sokkal nagyobb volt azoknál, s középen nem vasból készült, matrac nélküli ágy, hanem egy egyszerű, dísztelen szék állt, melyet a padlóhoz rögzítettek, és rajta vaspántok voltak hivatottak lekötözni a foglyot.

Bal oldalt egy embermagasságú pózna állt, az ajtóval szemben lévő fal mentén magas polcokon szúrófegyverek, pisztolyok, és egyéb kínzóeszközök sorakoztak.

– Üljön le! – szólt Vipera. Leona elszorult torokkal engedelmeskedett. Ahogy leereszkedett a székre, a férfi bekapcsolta az automatikát, és a bilincsek rácsattantak a hadnagy csuklóira és bokáira.

– Jól emlékszem még a maga vallatási módszerére – mondta a férfi.

– Azt kívánja most alkalmazni? – nézett a szemébe Leona.

– Itt én kérdezek – húzta el a száját Vipera, s a lány úgy érezte, mintha csapdába került volna. Senki sem volt rajtuk kívül a szobában, és a férfi gyakorlatilag bármit megtehetett vele. Hogy éppen milyen fegyvert vett le a polcról, azt Leona nem láthatta, hiszen háttal ült neki.

– Azt javaslom, hogy vágjunk bele! – szólt a férfi, és Leona megborzongott, hiszen a jelek alapján a csapatvezető ezt szó szerint értette. Vipera egyik kezében egy fájdalomnövelős pisztolyt, a másikban egy kést tartott.

Először kilőtt legalább öt golyót, majd a kést a lány szívébe szúrta. Leona némán tűrte, de érezte, hogy elharapta az alsó ajkát.

– Fogadok, hogy hamarosan megjön a hangja is.

– Szemét… - suttogta a lány alig hallhatóan.

– Nem okos dolog, ha hergeli azt az embert, akinek egyébként is ki van szolgáltatva – gúnyolódott a férfi.

Leona olyan lesajnáló pillantást vetett rá, amilyen az erejéből telt. Vipera elvigyorodott, mintha szórakoztatta volna a hadnagy viselkedése.

– Lássuk, meddig fogja bírni.

Újabb golyók hagyták el a pisztoly, amelyek egyre élesebb fájdalom kíséretében fúródtak a lány testébe. Leona az utolsónál felszisszent, annak ellenére, hogy előzőleg megfogadta, csendben fog maradni. A férfi már egy újabb kést tartott a kezében.

– Nem hinném, hogy tökéletes a maga módszere, de egy próbát megér.

– Nem hallottam a kérdést – válaszolt pimaszul Leona. Vipera kése azonnal a lány mellkasába fúródott. Leona száját egy rövid sikoly hagyta el.

– Kérdést akar? – Vipera eddig gúnyos hangja most kegyetlenné változott. A hadnagy jobbnak látta nem válaszolni. Mind az „igen”, mind a „nem” gyengeséget árult volna el, a szemtelenséghez pedig már nem érezte elég erősnek magát. Már csak azon igyekezett, hogy ne nézzen a férfi szemébe, de ez is nehéz feladatnak bizonyult. Vipera egy harmadik kés élével sikeresen rábírta a pimasz lányt, hogy felemelje a fejét.

– Ahogy kívánja. – azzal közelebb hajolt, és Leona fülébe suttogta a kérdést: - Szűz vagy még?

– Anyád – hangzott a válasz. Leona maga sem tudta, hogy miért mondta ki ezt a szót, de kicsusszant a száján, mielőtt végiggondolhatta volna. A büntetés cseppet sem volt meglepő. A lány torkába fúrodott a kés, majd Vipera kilőtte az összes golyót, ami még a pisztolyban maradt. Leona összegörnyedt a fájdalomtól.

– Nem jól válaszoltál – közölte a csapatvezető szenvtelen hangon. Leona nem tudott megszólalni, és a harmadik kés elviselhetetlenül fojtogatta.

– Feltegyem újra a kérdést?

Leona nem reagált. Egy fájdalomnövelős pisztolyba húsz töltény fért, úgyhogy ez most sok volt neki.

– Játszhatunk ennél durvábban is. Biztos vagyok benne, hogy végül szóra bírlak. De ez nem fog kelleni… - azzal kihúzta a kést a lány torkából. Leona egy kicsit megkönnyebbült most, hogy legalább levegőhöz jutott.

Ijedten vette észre, hogy a férfi már újratöltötte a fegyverét.

– Hallottad a kérdést, ugye? Szűz vagy még? – gúnyolódott tovább Vipera.

– Mi közöd hozzá? – nyögte Leona. Ordítani szeretett volna, de csak suttogásra tellett az erejéből.

Úgy tűnt, hogy a csapatvezető még mindig remekül szórakozik.

– Még mindig én kérdezek. Ha ez a téma érzékenyen érint téged, akkor kitalálhatok mást is.

– Csak rajta.

– Tehát sikerült kellemetlen területre tévednem. Na jó… - sóhajtott fel Vipera, és megszabadította Leonát a késektől. – Minden látszat ellenére nem akarok emberi roncsot csinálni belőled az első napon.

– Kedves tőled – gúnyolódott most a lány. A megkönnyebbülés hulláma áradt szét rajta, amint megérezte, hogy a férfi megszüntette a fájdalomnövelést.

– Azért ne bízd el magad. Legközelebb innen folytatjuk.

Leona gyűlölködő pillantást vetett rá, s mivel már a bilincsek is lekapcsolódtak róla, magabiztosan állt fel a székből – csak hogy aztán a férfinek tántorodjon. Vipera felnevetett, s Leona is elmosolyodott, annak ellenére, hogy enyhe émelygést érzett a gyomrában. A fájdalomnövelés valóban túl sok volt neki.

*

Egy órányi pihenőt kaptak mindössze, addig Leona is visszament a körletbe. A többiek már ott vártak rá, fojtott hangú beszélgetésbe merülve. A lány néhány percig kintről hallgatta őket, és annyit tudott kiszűrni a szavaikból, hogy a szimulációt próbálták elemezni, több-kevesebb sikerrel.

Leona nagy lendülettel nyitott be a szobába, ahol azonnal kíváncsi tekintetek fordultak feléje.

– Van egy óra szabadidőnk – jelentette be vidáman. Maga sem tudta volna megmondani, hogy mitől vidult fel ennyire, így talán nem volt meglepő, hogy a többiek csodálkoztak a jókedvén.

– Mi történt veled? – kérdezte furcsállóan Zsófia.

– Mi történt volna? Maradhatunk a csapatképzésen. Szerintem ez épp elég. – mondta a hadnagy, továbbra is fülig érő szájjal, majd leült az egyik ágy szélére.

– Beszéltél Viperával? – kíváncsiskodott tovább Kitti.

– Persze. Vallatni is próbált, de nem sikerült neki.

– Mi lesz a legközelebbi feladat? – hangzott az újabb kérdés, ezúttal Adéltól.

– Még nem tudom, Vipera csak egy óra múlva fogja elárulni, hogy mit tervez. Addig pihenő van, aztán elő kell készülnünk az újabb feladatra.

– Végre egy kis szünet…

– Nem értem, mi a baj, Anna… Úgy volt, hogy napi huszonkét órás kiképzés lesz, és attól még jóval elmaradtunk. Ha itt is nyafogással akartok kezdeni, mint a Jupiter-programon, akkor azt javaslom, hogy Viperánál kopogtassatok a panaszokkal.

– Jaj, képzelem, hogy mit kapnánk érte – jegyezte meg Saci.

– Nem vagyok biztos benne, hogy hallgatna rátok – mosolygott Leona – Tudtuk, hogy kemény lesz a csapatképzés.

– De ennyire? – méltatlankodott Edit.

– Ennél rosszabb is lesz még – bólintott Leona – A mai még csak bemelegítés volt.

– Akkor mit kell csinálnunk legközelebb?

– Majd kiderül… Nem hiszem, hogy sokkal nehezebb dolgunk lesz, mint az első gyakorlatnál, de legalább megtudtuk, hogy mi lenne, ha most dobnának bele minket a mélyvízbe. A szimulációt könnyű értékelni – Leona szünetet tartott, és a várakozó arcokba nézett.

– Mondd már! – sürgette Saci.

– Ha élesben ment volna, akkor totális bukás. A csapat megmaradt tagjait szétszórták volna, mivel én is fogságba estem. De vigasztaljon benneteket az a tudat, hogy a Viperákat is kiütöttük.

Nevetés töltötte be körletet, de ezt szinte azonnal elnyomta egy éles hang. Nem csak a kezdő csapat tagjait ijesztette meg a hangszórókból áradó vinnyogás, hanem Leonát is.

– Mi a fene ez? – kérdezte Tamara, túlharsogva a zajt.

Leona megvárta azt a néhány másodpercet, mire elhallgattak a hangszórók, csak azután válaszolt.

– Riadó. A Viperáknak szólt.

Bár a lány tudta, hogy a többiek további magyarázatra várnak, nem törődve velük, felpattant, és kiment a szobából. A lépcsőn lerohanva egyenesen az udvart célozta meg, ahol már leszállt a „V” betűvel díszített helikopter, hogy felvegye a Viperákat.

Leona nem tudott volna választ adni arra a kérdésre, hogy miért jött le az udvarra. Egyszerűen ott akart lenni, amikor az akciócsapat felszáll, és örült volna, ha nem marad titokban előtte, hogy egyáltalán hová mennek. Még soha nem látott csapatot csatába indulni, de anélkül is meg tudta állapítani, hogy a Viperák hihetetlenül jól összeszoktak. Egyetlen hangos parancs sem hangzott el, a csapat tagjai mégis tökéletesen felfegyverkezve, gond nélkül szálltak be a helikopterbe. A csapatvezető majdnem utoljára maradt. Amint átvágott az udvaron, könnyedén kiszúrta az ott ácsorgó lányt, és egy kis kitérőt téve odament hozzá.

– Remélem, nem akarsz velünk jönni.

– Isten ments! – hőkölt hátra a Leona – Csak látni akartam, ahogy felszálltok.

Vipera arcán egy mosoly futott át.

– Aggódsz értünk?

Leona nem válaszolt azonnal. Gyerekesnek érezte volna bevallani, hogy félti a férfit.

– Nyugodj meg, vissza fogunk jönni – folytatta Vipera, majd egy könnyed vállrándítással hozzátette: – Ha mégsem, akkor kaptok egy másik csapatot.

– Azért jobban örülnék nektek. – csúszott ki Leona száján.

– Ezt bóknak veszem. – vigyorodott el a férfi. – De most mennem kell.

Azzal elrohant a helikopter irányába.

Leona elszorult szívvel nézte a lomhán felemelkedő gépet. Erőszakosan a fejébe tolakodott a gondolat, hogy mi lesz, ha mégsem jönnek vissza? Hiába győzködte magát azzal, hogy a Viperák még soha nem vesztettek csatát. Eddig csak egy akciócsapat voltak a sok közül, de most, hogy épp kezdte megismerni őket…

Az udvaron maradt egészen addig, amíg a helikopter el nem tűnt a látómezőből. Utána lassú léptekkel ment vissza a körletbe.

Őszinte csodálkozására a többiek odabent vártak rá. Most nem beszélgettek, és ahogy a lány belépett, mély csend fogadta.

– Mondott valamit Vipera? – kérdezte Vali.

Leona némán megrázta a fejét. Nem szólalt meg egészen addig, amíg vissza nem ült az ágyra, és őszintén örült neki, hogy a többiek nem ostromolják a kérdéseikkel.

– Számítanunk kellett volna rá, hogy hamarosan elszólítják őket – kezdte. A társai némán várták a folytatást. Leona nagy levegőt vett – Amikor a Viperákat jelölték ki a mi kiképzőinknek, már akkor tudtuk, hogy a lehető legjobb akciócsapatot fogjuk kapni. Mint ilyen, valószínűleg sokszor lesz más dolguk is, nem csak a mi nevelésünk. Amíg itt vannak, terv szerint nem jelölhetnek ki számukra más feladatot, hiszen nem ők az egyetlen csapat. Viszont ha riasztják őket, akkor azonnal indulniuk kell. Emlékezhettek rá, hogy milyen gyorsan ott termettek akkor is, amikor mi szorultunk segítségre. Valószínűleg most is hasonló helyzetben vannak. A riasztás mindig azonnali bevetést kíván. – Leona szünetet tartott.

– Ugye vissza fognak jönni? – kérdezte Anna.

– Bízzunk benne – bólintott Leona.

– És ha mi is… - kezdte Zsófia, majd jobban összeszedte a gondolatait, és úgy folytatta – Szóval ha mi is levizsgáztunk, akkor kaphatunk ilyen sürgős feladatokat?

– Természetesen. Ez hozzátartozik a csapatok feladataihoz. Olyan helyekre mennek, ahol összeszokott, együttműködni képes emberek kellenek, és nem egy egyszerű század, amit csak úgy összeszednek. És riasztás esetén azonnal indulni kell. Ez a legnehezebb. Nincs idő arra, hogy felkészüljünk, ráadásul a legváratlanabb esetekben is riaszthatnak minket. Most a Viperáknak szerencséjük volt, de ugyanez a riadó megszólalhatott volna a szimuláció közben is.

– Vagy amikor Vipera éppen ájult volt – jegyezte meg Zsófia.

– Akár akkor is – bólintott elmosolyodva Leona. – Ezért könnyebb megcsinálni az előre megadott feladatokat. Azokra van idő felkészülni, és nem kapkodva, a helikopteren kell megbeszélni, hogy ki-mit fog tenni, és egyáltalán milyen stratégiával kell dolgozni.

– Ezt is fogjuk gyakorolni? – kérdezte Kitti.

– Elég valószínűnek tartom, hogy igen. De mindez Viperán múlik…

– Meg hogy hányszor szólítják el őket – egészítette ki Réka.

Leona bólintott.

– Olyan sokszor nem lehetnek távol… Ha mégis, akkor valószínűleg másik csapatot fogunk kapni.