Agatha Ravenna Moon:

A Macska – Kiképzés

25. fejezet

Már majdnem három óra telt el. Leona még mindig a körletben volt a többiekkel, és egyre jobban aggódott. A társaság már elcsendesedett, a legtöbben az ágyukon feküdtek, és a csend lassan fojtogatóvá vált.

Leona végig abban reménykedett, hogy a következő pillanatban meghallja a helikopter zaját, de az csak nem akart megérkezni. Nem volt biztos benne, hogy azonnal kapna hírt arról, ha a Viperák megbuktak volna. Azon töprengett, hogy vajon a többiek is ennyire féltik-e őket, mint ő, és hogy ez természetes reakció-e, de egyre csak Vipera és a beszélgetésük járt a fejében. Nem az, amikor a férfi vallatta, hanem előtte, amikor megérkeztek…

Végül a lány nem bírta tovább. Felpattant, és egy szó nélkül kiviharzott a szobából. Kíváncsi tekintetek fordultak utána, de nem törődött velük. Lerohant a lépcsőn, végig a folyosón, és kilépett az üvegajtón. Nem bírta szabadulni a gondolattól, hogy a Viperák most akár meg is halhatnak.

Céltalanul járkált fel-alá az udvaron, s közben önkéntelenül az eget fürkészte. Már azon volt, hogy telefonál a Viperák épületéből, hátha az egyik központban többet tudnak róluk. Azzal sem törődött volna, ha gyerekesnek tartják. Épp elindult az ajtó felé, amikor végre meghallotta a várva-várt hangot.

A helikopter könnyedén ereszkedett le a laktanya udvarán. Elsőként Vipera tűnt fel az ajtóban. Leona közelebb ment, így könnyedén le tudta olvasni a férfi arcáról az érzelmeket, melyek kimerültséget és győzelmet tükröztek. Leonán hatalmas megkönnyebbülés futott végig. Ezek szerint az akciócsapat most is emberveszteség nélkül dolgozott.

Vipera kiszállt, és az arcán elnéző mosollyal odasétált a lányhoz. A megtépázott csapat többi tagja is elhagyta a helikoptert, de az nem szállt fel ismét, hogy a hangárhoz repüljön, hanem a pilóta lassan leállította a légcsavart.

– Látom, nem használtad ki a plusz szabadidőt – kezdte Vipera.

Leona is elmosolyodott.

– Örülök, hogy visszajöttetek.

– Gondoltam – nyugtázta a férfi. – Most pihenünk egy órát, aztán megtanítalak titeket ejtőernyőzni. Egyelőre nem csinálunk újabb szimulációt.

– Sejtettem, hogy ez elég volt nektek.

– Bőven elég volt – sóhajtott Vipera – Nem sok kellett volna hozzá, hogy tényleg elbukjunk. Ezért hoztam előre az ejtőernyőzést. Ugyebár titeket sem hagyhatlak unatkozni…

– Kösz, hogy ilyen figyelmes vagy.

– Ne szemtelenkedj, inkább mondd meg, hogy a csapatodból hánynak van tériszonya…

– Nem tudom, de néhányuknak biztos – vigyorodott el a lány.

– Ez sejtettem előre – bólintott fáradtan Vipera. – Menj vissza a körletbe, és a következő ébresztőnél hozd ki ide azokat a fúriákat.

– Fúriák? – kérdezett vissza meglepődve Leona.

– Te nem voltál ott a vallatásnál – mosolygott újra a férfi. – Majd később elmesélem, de most nekem is jól esne egy kis pihenés.

– Értettem – vágta magát vigyázzba Leona. A hatás meglehetősen katonás lett volna, ha nem vigyorog közben.

Vipera a szemét forgatta, de nem tette szóvá a dolgot.

*

Valamivel több, mint egy óra múlva Leona csapata kinn volt az udvaron. Többen bizalmatlanul pislogtak a helikopter felé. Előzőleg, amikor a hadnagy közölte velük, hogy ejtőernyőzési gyakorlat lesz, nem fogadták kitörő lelkesedéssel az ötletet. Csak néhány örültek neki, mindenki más közölte afféle fenntartásait, miszerint utálnak repülni, vagy egyenesen félnek tőle.

– Nem is sokat fogunk repülni. A nagy része zuhanás lesz.

– És ha nem sikerül kinyitni az ernyőt? – kérdezte bizalmatlanul Vivien.

– Akkor próbálj meg talpra esni, enyhén behajlított térddel, mert úgy van a legtöbb esélye, hogy nem törik el a gerinced. A gerincsérülésbe azonnal belehalsz, minden mást helyre lehet hozni.

– Mi? Egy kétszáz méteres zuhanás után? – háborgott Kitti.

Leona vigyorogva bólintott.

Ez a kis jelenet után talán nem volt csoda, hogy mikor Vipera bejelentett, hogy először ejtőernyő nélkül fognak ugrani – mindössze hetven méterről – általános felháborodás és ijedtség követte a szavait. A férfi szerencsére egyetlen sötét pillantással el tudta némítani a társaságot, így Leonának nem volt gondja velük. A büntetések néma ígérete végre hatott is a csapatra – a hadnagy emlékezete szerint most először.

Ennek köszönhetően egyetlen pisszenés nélkül szálltak be a helikopterbe. Mikor ezt a feladatot teljesítették – esetükben már az is fél-sikernek számított, hogy mindenki be mert lépni a nehéznek és bizonytalannak tűnő gépbe – a pilóta elindította a propellert, és lassan emelkedni kezdtek. Vipera szembefordult velük.

– Első alkalommal a tó fölött fogunk kiugrani. Fel kell készítenem magukat arra az esetre is, ha véletlenül nem nyílik ki az ejtőernyő. A hetven méteres zuhanás nem lesz túl sok, mindenesetre elég lesz arra, hogy nagy erővel csapódjanak a vízbe. Annyi lesz a dolguk, hogy kiugorjanak, és a vízfenékre érés után elrúgják magukat egyenesen felfelé. Utána pedig kiúsznak a partra.

A férfi tekintélyét jelezte, hogy senki nem szállt vitába vele. Vipera kinézett az ablakon, és az arcán elégedett vigyorral fordult a kezdő csapat felé.

– Kérem az első jelentkezőt!

Valahogy senkinek nem jutott eszébe bátran felállni. A helikopter már egy helyben lebegett, s a férfi kinyitotta a helikopter ajtaját.

– Ha senki nem vállalkozik, akkor én fogom kijelölni a sorrendet, és ha kell, büntetésekre is számíthatnak.

Vipera pásztázó tekintete csak Sacit bírta rá arra, hogy kelletlenül bár, de odamenjen az ajtóhoz.

– Rendben, tehát maga kezdi a sort. A vezetőjük utolsónak marad, hogy segítsen nekem kilökni az ellenkezőket.

Leona szája gyanús vigyorra húzódott, a többiek közül viszont sokan elfehéredtek.

Saci látszólag bátran állt az ajtóban, egészen addig, amíg le nem nézett. Lerítt az arcáról, hogy szédítőnek tartja a hetven méteres mélységet. Segélykérően fordult Leona felé.

– Muszáj…

– Ha már jelentkeztél, akkor nyomás! – szólt rá a hadnagy.

Saci vett egy nagy levegőt, és a következő pillanatban eltűnt az ajtóból.

Vipera a többiekre nézett.

– Mint látják, semmi ördöngösség nincs benne. Jöhet a következő!

A víz tetején ebben a pillanatban bukkant fel Saci feje. A lány integetett, majd elkezdett úszni a part felé.

Az ugrások a továbbiakban majdnem gond nélkül mentek. Csak két embert – Vivient és Annát kellett kilökni a helikopterből, és a jelek szerint végül ők is rájöttek, hogy egyszerűbb lett volna önszántukból ugrani.

– Már csak mi maradtunk – mondta mosolyogva Vipera a lánynak.

Leona vett egy nagy levegőt, és szégyenlős vigyorral a férfira nézett.

– Sosem említettem még, és a többiek előtt nem vallanám be, de… félek a zuhanástól.

Vipera elnevette magát.

– Ha félsz, akkor segítek.

Leona első gondolata az volt, hogy inkább nem kér a segítségből. A helikopter ajtajához lépett, és lenézett a mélységbe. Eddig semmi gondja nem volt vele, amíg a többieket nézte, de most habozott egy pillanatra. Vipera látszólag megelégelte a lány félelmét, és odalépett mellé.

– Egy kis víztől nem kell megijedni – közölte vigyorogva.

– Nem is a víz a gond – morogta a lány. Vipera karja ebben a pillanatában Leona derekára kulcsolódott.

– Akkor nyomás! – közölte a férfi, és a következő pillanatban már ugrott is, magával rántva Leonát. Ahogy eltűnt a lábuk alól a talaj, a lány felsikkantott, de Vipera nem engedte el. A zuhanás nem tartott sokáig, Leona mégis egy örökkévalóságnak érezte. Mintha súlytalanságban lebegett volna, és meglepetésére korántsem érezte annyira veszélyben magát, mint ahogy előzőleg számított rá.

Végül egymást ölelve csapódtak a vízbe.

*

Az első napok villámgyorsan elteltek. Leonának olyan érzése támadt, mintha felgyorsult volna az idő, bár emlékezete szerint ugyanezt érezte az Orion-program utolsó hónapjában is. Az egész napos munka elvette a csapat kedvét a külön energiát igénylő nyafogásoktól, bár még mindig nem látszott rajtuk, hogy örömmel dolgoznának. Az első héten mindössze háromszor szólították el a Viperákat, és mindhárom esetben épségben értek vissza, bár a hadnagy az idő előrehaladtával egyre jobban aggódott értük.

A hét utolsó napján alkalmuk nyílt bizonyítani. Itt is volt ellenőrzés, hogy érdemes-e tovább folytatniuk a munkát. Bár a kisprogramos ellenőrzéseknél csak néhány esetben fordult elő a kiképzőváltás, itt gyakran szüntették be a kiképzést. Így nem volt csoda, hogy Leonáék nem kis izgalommal vetették bele magukat az aznapi szimulációba.

Az eredmény lelombozó volt, bár cseppet sem meglepő. A csapat nem teljesített kiválóan, épphogy megfelelő értékelést kaptak. Leona is jól tudta, hogy mi a legnagyobb hibájuk: bárhogy próbálkoznak, nem bírnak egy csapatként dolgozni.

Mialatt az ellenőr távozott, a lánycsapat a körletbe vonult vissza. A hadnagy tisztában volt vele, hogy hiába próbálna a többiek lelkére beszélni, az efféle kioktatás mindig is lepergett róluk. Helyette kimerülten nyúlt el az ágyon. A körletben furcsamód fojtott csend uralkodott, csak egy-két elsuttogott szó törte meg. Leonához most valamiért senki nem mert szólni, és ő kimondottan kellemesnek találta a kis nyugalmat.

Bele sem mert gondolni, hogy mit fog szólni Vipera a mai teljesítményükhöz, de biztosra vette, hogy egyedül ő lesz a célpont, amiért nem bírja összeszoktatni a csapatát.

Nem élvezhette sokáig a csöndet, mert a hangszóróból felhangzott Vipera felerősített hangja, melyben őt szólította, minden kommentár nélkül. A szöveg mindössze ennyi volt: „Szatmári hadnagy, jöjjön az irodámba!”

Leona kelletlenül feltápászkodott, és úgy lépett ki a körletből, hogy nem szólt senkihez, csak egy megrovó pillantást vetett a társaira.

Vipera irodája az akciócsapat épületének földszintjén, a lépcső mellől induló folyosó végén volt. Leona a torkában dobogó szívvel lépett be a meglehetősen sivár szobába. A helyiség közepén egy asztal állt, rajta a számítógéppel, mely a hangszórókat vezérelte. Itt, a többi kiképzőteleppel ellentétben az Internet is elérhető volt, így Vipera a gépen végezhette a papírmunkát. Az asztal két oldalán egy-egy szék állt. A falakat fehérre meszelték, s a szobában nem volt más bútor.

– Foglalj helyet.

Leona szó nélkül leült az asztallal szemben álló székre.

– Gondolom sejted, hogy miről akarok veled beszélni.

– Tudom, hogy a mai szimulációt elszúrtuk, és…

– Nem erről van szó – vágott közbe a férfi – jobban mondva nem csak a mai alkalomról van szó.

Leona nem mert közbevágni, bár szívesen megtette volna. Vipera rövid szünet után folytatta.

– A mai teljesítményetek várható volt. Nem mondhatom, hogy meglepetésként ért, amit műveltetek.

– Sokkal kevesebb fogoly volt, mint eddig! – ellenkezett Leona.

– Ez nem számít – intette le a férfi – Csak azért mentetek át a mai ellenőrzésen, mert a vizsgátok túl jól sikerült. Leona, ha nem tudod összeszoktatni, csapattá kovácsolni őket, akkor nagyon gyorsan el fogtok bukni a háborúban.

– Még csak egy hete vagyunk itt! – ellenkezett a lány.

– Lehet, de már négy éve együtt van ez az osztály. Az is lehet, hogy soha nem fognak összeszokni. Akkor mit fogsz kezdeni velük?

– Azt akarod mondani, hogy abba kellene hagynunk a csapatképzést?

– Nem. Most legalábbis biztosan nem, ha már átmentetek az első ellenőrzésen.

– Hát akkor?

– Emlékszel még arra, hogy mit javasoltam neked ezzel kapcsolatban?

– Mire gondolsz?

– Azt mondtam, hogy add le ezeket a kislányokat, és kérj egy válogatott csapatot. Akkor nem hallgattál rám, de most bebizonyosodott, hogy minden igyekezet ellenére az osztályod nem tud együtt dolgozni.

– Egy válogatott csapat teljesen idegen emberekből áll – vetette ellen a lány.

– Meglehet. De a tieiddel éppen az a baj, hogy túl régóta ismerik egymást.

– Ez a háború még hosszú évekig eltarthat, és ha még sokáig meglesz a csapatod, akkor ti is „túl jól” fogjátok ismerni egymást.

Vipera elhúzta a száját.

– Csakhogy mi nem civilekként találkoztunk először. Sosem alakultak ki azok a klikkek, amik nálatok érezhetően megvannak. Ráadásul kitűnik, hogy téged sem tisztelnek eléggé.

– Inkább a társuk vagyok, mint a vezetőjük.

– Ez nem járható út. Muszáj lesz rászoktatnod őket arra, hogy felnézzenek rád. Tudom, hogy régóta ismernek, és így nehezebb dolgod lesz, mint nekem annak idején.

– Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán…

– Pedig biztos lehetsz benne. Eddig nem voltatok éles helyzetben, egyedül neked van némi tapasztalatod benne, de az is édeskevés. Gondolj bele: ha itt nem hallgatnak rád, akkor a harctéren fognak? A csapattagoknak néma intésekből, akár a szemük rebbenéséből érteniük kell egymást, és gondolkodás nélkül végrehajtaniuk a parancsot. Ha erre nem vagytok képesek…

– Képesek leszünk rá!

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Vipera – Semmi jelét nem láttam eddig, hogy meg tudnád nevelni őket. Már nem a Jupiter-programon vagyunk. Vészes közelségbe került a háború számotokra, úgyhogy ideje lenne összeszedni a csapatot.

– Ezért vagyunk itt. Hogy összeszedjük magunkat, és felkészüljünk…

– Csakhogy a te feladatod, hogy összhangot teremts. Egyáltalán, sikerült abban megegyeznetek, hogy mi lesz a csapat neve?

– Macskák – vágta rá Leona.

Vipera felnevetett, és hátradőlt a széken.

– Ez legalább illik hozzátok.

– Kösz, ezt én is észrevettem – morgott a lány.

– Ahogy gondolod, Leona… Vállaltam, hogy felkészítem ezt a „csapatot” a háborúra, és nem szoktam kudarcot vallani – mosolygott rá a férfi – De azt tudnod kell, hogy mindez rajtad és a csapattársaidon is múlik. Szeretném, ha komolyan összeszednétek magatokat, mert az eddigi teljesítményetek szánalmas volt.

Leona bólintott, mélyen egyetértett a férfi szavaival. Vipera intett a kezével, hogy a lány elmehet, mert a beszélgetés a végére ért. Leona felállt, de az ajtóhoz érve még visszafordult egy pillanatra.

– Képesek leszünk rá.

– Ez úgy hangzott, mintha magadat győzködnéd – csóválta a fejét a férfi.

– Ha úgy is lenne – mosolyodott el a lány – közlöm, hogy én sem szoktam kudarcot vallani.

Nem várta meg a férfi csípős válaszát, úgy vette, hogy már elengedték, úgyhogy gyorsan kilépett az ajtón.