Agatha Ravenna Moon:

A Macska – Kiképzés

26. fejezet

Az idő olyan gyorsan telt, hogy jóformán észre sem vették a múlását. Szorosan egymás után következtek a gyakorlatok, szimulációk, szárazföldön, levegőben és vízen. A csapat, a Macskák szép lassan összekovácsolódott. A második hét végén már nem voltak viták arról, hogy ki hogyan vezeti a saját osztagát, és Leonát is teljes mértékben elfogadták vezetőnek. Ha valaki mégis kifogásokat keresett, akkor arra a hadnagy nagyon gyorsan és kíméletlenül válaszolt, méghozzá egy-egy büntetéssel. Rendszerint ezeket Vipera hajtotta végre, de előfordult, hogy a lányra hárult a feladat. Egy hét elteltével már egyre kevésbé volt szükség erre a megoldásra.

A keményebb rendszernek hátulütője is volt. Leona megkapta az osztály tiszteletét, de úgy tűnt, hogy el fogja veszíteni a barátságukat. Egy éjszaka, mikor kaptak egy kis pihenőt a szimuláció után – ezalatt csak azoknak volt szabadidejük, akiket a Viperák nem fogtak el – Vali el is kapta a hadnagyot egy kis beszélgetésre.

Leona épp kifelé indult a körletből, hogy körbesétálja a laktanyát, amikor a háta mögött megszólalt a barátnője.

– Nem gondolod, hogy túlzásba viszed? – kérdezte.

– Ha megint ez a téma, akkor inkább most fejezzük be a társalgást – válaszolt határozottan a lány, és folytatta volna az útját, de Valéria megállította. Odalépett mellé, és a szemébe nézett.

– Ez az egész kiképzés nem ér annyit, mint az osztálybéli barátságok. Nem veszed észre, hogy mindenki elfordult tőled, és csak a parancsodat féli? Olyan hatalmat tartasz a magadénak, ami valójában nincs meg – közölte nyugodtan, fel sem emelve a hangját. Leona képtelen volt higgadtan tűrni ezeket a szavakat.

– Mondd, szerinted milyen hatalmat ad a kezembe az, hogy a parancsnokotok vagyok?

– Nem vagy az. Az voltál, amíg a Siriuson voltunk, de most már Vipera a parancsnok, és te csak a társunk vagy.

– Most igen. És abban a percben, ahogy kilépünk innen, Vipera már nem lesz itt, hogy vigyázzon ránk – vágott vissza dühösen a hadnagy.

– Szerinted hogy tudsz minket jobban megvédeni? Ha parancsolgatsz, vagy ha megkérsz, melyiknek engedelmeskedünk jobban?

– Próbáltam kérni, nem hatott. Parancsoltam, az sem használt. De ha büntetek, akkor már nincs vita, Vali. És ha ezt az egy eszközt hagyjátok meg nekem, akkor ezt használom – válaszolt Leona dühtől remegő hangon.

– Mi nem ezt akartuk elérni. És így mindenkit el fogsz veszíteni.

– Nem hinném. Akkor veszítenélek el titeket, ha meghalnátok a háborúban, így még van esély rá, hogy túlélitek… vagy legalábbis éltek valameddig.

– Mindig ezzel jössz…

– Talán mert van benne némi igazság – kötötte ki Leona.

– De így ne is álmodj róla, hogy lesz egyetlen barátod ebből az osztályból!

Leona erre már nem válaszolt, hanem kiment, és dühösen bevágta maga mögött az ajtót.

Legszívesebben egyszerűen nem vett volna tudomást erről a beszélgetésről, de az idő előrehaladtával többen is felhozták ugyanezt a témát. Leonának már zúgott a feje a sok nyafogástól és veszekedéstől, és legszívesebben hagyta volna az egész csapatképzést. Csak akkor nyugodott meg, amikor Viperával kettesben beszélgettek, a Macskák teljesítményéről, a szimulációkról, vagy az egyéb gyakorlatokról.

Viperának egészen más volt a véleménye a csapat helyzetét illetően, és ezt egy alkalommal ki is fejtette.

– Annak ellenére, hogy egyre kevésbé tartanak téged a barátjuknak, egyre jobban felfogják, hogy te vagy a vezérük. Sajnos a kettő együtt nem megy, legalábbis nagyon pengeélen táncol, és bármikor megcsúszhat. Jobban teszed, ha ezzel a módszerrel viszed végig. Egyszer már láttak csatát, de csak külső szemlélőként. Akkor fogják tudni, hogy milyen a háború, ha már belekerültek. És akkor meg fogják érteni, hogy mit miért teszel. Ne számítson most, hogy hogyan élik meg. Most már nincs sok hátra, amíg titeket is bedobnak a mélyvízbe. És vedd figyelembe, hogy ezek még, bárhogy is nézed, kislányok. Lehetett bármilyen kemény a Jupiter-program, ők együtt voltak, és egymásra támaszkodva úgy élték meg, mintha csak egy hosszabb kiránduláson lennének. Nem volt meg számukra ugyanaz a váltás, ami elé téged egy pillanat alatt odaállítottak az Orion program elején, úgyhogy ne csodálkozz, ha egészen máshogy élik meg.

Leona hálásan elmosolyodott a férfi szavaira.

*

– Ezt nagyon elszúrtuk – jelentette ki Leona, amint bement a körletbe, és lehuppant az ágyára. Nagyon fáradt és kimerült volt, túl egy hosszú, de gyászos eredményű szimuláción, és az azt követő kínzáson. Nem sok kedve volt most az idejét a csapata társaságában tölteni, és leszidni őket, mikor a szidások úgysem értek soha semmit. Így csak egy rövid megjegyzést tett, majd elnyúlt az ágyán.

– Nem mi tehetünk róla, hogy a Viperák ennyire jól képzett csapat – morogta válaszul Zsófia. Leona nem mozdult, mintha meg sem hallotta volna. Egyszerűen elengedte a füle mellett a megjegyzést, és már most tudta, hogy mi következik: várni fogják az ilyenkor szokásos szidást, és ha nem jön, akkor belelovalják magukat a vitába. Leonának egyetlen porcikája sem kívánta hallani ezt a vitát, de elmenekülni sem volt hajlandó. Becsukta a szemét, és elengedte magát. Még érezte a tagjaiban a kellemetlen zsibongást: a fájdalomnövelő egyik mellékhatását. Szerencsére ez már egy újabb szer volt, némi változtatással, amit azonnal meg lehetett szüntetni, különösebb gond nélkül, nem kellett fokozatosan „leszoktatni” róla a szervezetet.

Ahogy Leona számított rá, a heves vita szinte azonnal kirobbant. A fő téma persze ismét a szimuláció volt, amit nagyon elrontottak. Leona tudta az okát, de a többiek az apró részletekben keresték a hibákat, egymást okolták, és csak azt érték el, hogy Leonának zúgni kezdett a feje a hangzavarban. A kezeibe temette az arcát, majd a párnát is segítségül hívta, hogy tompítsa a zajt, de ezzel sem ment semmire. Leginkább az dühítette, hogy hiába mondja el nekik újra és újra, unásig ismételgetve a saját véleményét, sosem mutatják, hogy meghallanák. Vagy ha hallják is, olyan gyorsan felejtik el, hogy az útja észrevétlen marad.

Hogy miért nem értették meg még most, a harmadik hét vége felé sem, hogy Leona a vezetőjük, arra végképp nem volt válasz. A rengeteg szimuláció és egyéb gyakorlat alatt többé-kevésbé hallgattak rá, de a csapat legtöbb tagjáról lerítt, hogy Vipera parancsát lesik, az ő stratégiáját fogadják el. Leona már meg sem próbált figyelmet igényelni, amikor a férfi is jelen volt.

Leona már a kispárna hangszigetelését is kevésnek ítélte, hiszen a körletben egyre nagyobb hangzavar uralkodott, a szócsata egyre inkább veszekedéssé fajult. A vezető dühösen ült fel az ágyon.

– Felejtsétek már el egymás szapulását! – kiáltotta túl a többiek hangját. – Nem egy-egy emberen múlt a gyakorlat, hanem az egész csapaton. Ha ezt nem vagytok képesek felfogni, akkor hiba volt idejönnünk.

A teremben lévők elnémultak. Leona szavai, de leginkább dühös tekintete volt rájuk legalább akkora hatással, hogy befejezzék a vitatkozást. Most senki nem nézett a lány szemébe, helyette egymás tekintetét keresték, hogy mivel vághatnának vissza. A hirtelen támadt csendet nem Leona, vagy a csapat valamelyik tagjának hangja törte meg, hanem a riadó, amely a hangszórókból harsant fel.

Leona nagy levegőt vett, és bent is tartotta, amíg a hangszórók el nem némultak. Az udvaron már fel is hangzott az ismerős helikopter légcsavarjának zaja. A körletben senki nem mozdult a helyéről, csak várták, amíg a hang elnémul. Leona az ablak felé bámult, de most nem állt fel az ágyáról. Nem is szólt egy szót sem, csak várt. Tudta, hogy a Viperáknak ismét szembe kell szállniuk a komoly, háborús viszontagságokkal, és egy kicsit sajnálta, hogy ezzel a saját pihenőjük veszett el. Amint a helikopter felszállt velük, mélyet sóhajtott.

– Remek, ismét egyedül maradtunk a telepen – morogta az orra alatt.

– Azt ne mondd, hogy ez is a mi hibánk! – csattant fel Saci. Leona megrázta a fejét, de nem válaszolt. Szerencsére a veszekedés sem robbant ki újra.

– Szerencsétek van, kaptunk néhány órányi plusz pihenőt, ami alatt nagyon remélem, hogy végre összeszeditek magatokat! Gondoljátok át, hogy hogyan tudunk jobb eredményeket elérni, mert a mostani enyhén szólva… – nem tudta befejezni. Alig öt perce szállt fel a helikopter az udvarról, de a riadó ismét megszólalt. A lány úgy ugrott fel, mintha bolha csípte volna meg, és elkáromkodta magát. A többiek bénultan hallgatták a harsonaszót, de a lány már nem volt a szobában, egy pillanat alatt kiviharzott onnan, az ajtót nagy lendülettel kivágva maga előtt. Tudta, hogy az épület földszintjén, egy elkerített kis kabinban megszólalt a telefon most is, mint minden riasztáskor. Habozás nélkül rohant be az ajtaján, és vette fel a kagylót.

– Szatmári hadnagy vagyok – mutatkozott be. A vonal túlsó végén pillanatnyi csend fogadta a nevét. A szívét már a torkában érezte, de egyetlen szó sem hangzott el a kagylóban, néhány másodperc is örökkévalóságnak tűnt. Némaság lengte körül a körletet is, a riadó már elhallgatott. Leona a szíve dobbanásait számolta, perceknek érezve őket.

– Hol van Vipera? – hangzott el az első kérdés.

– Alig öt perce szólították őket – válaszolt a lány, de megremegett közben a hangja az idegességtől. A férfi nem kérdezett vissza, de ismét csend lett a vonalban, néhány percig.

– A csapata képes végrehajtani egy hetes kódú akciót? – kérdezte váratlanul, bizonytalan hangon a férfi a központból, ahonnan irányították őket.

Leona érezte, amint kihagy a szíve. Hetes kód? Az túl sok, eddig csak az ötösökig mentek el, ráadásul alig néhány órával ezelőtt buktak el egy hármas szimuláción. A férfi megismételte a kérdést, mire Leona végre kinyögte az „igent”.

– Rendben, tíz perc múlva leszáll magukért egy helikopter. Az akció részleteit ott fogják megkapni. Remélem, tudja a dolgát, hadnagy! – mondta a férfi, majd nem várva válaszra, bontotta a vonalat.

Leona még néhány végtelen másodpercig ott állt, kezében a telefonkagylóval, bénán és rezzenés nélkül. Amikor végre magához tért döbbenetéből, villámgyorsan tette a helyére a telefont, és felrohant a szobába. A társai meglepődtek a hadnagy izgatottságán.

– Azonnal fegyverbe mindenki! Hetes kódú akciót kaptunk, ez élesben fog menni. Öt perc múlva sorakozó az udvaron! – adta ki a parancsokat. Tudta, hogy az öt perc kevés lesz a csapatának, de szokása volt lehetetlen időkorlátokat adni, hogy a lehetségest teljesítsék.

A csapat részéről több kérdés elhangzott, hitetlenkedve meredtek a csapatvezetőre, de Leona már csak fél lábbal volt a szobában. Elindult kifelé, de még egyszer visszafordul.

– Azt mondtam, öt perc múlva fegyverben sorakozó az udvaron! – ismételte meg, majd gyors léptekkel indult el a folyosón, és le a lépcsőn. Egyenesen a fegyverraktár felé indult, ami a támaszpont egy átellenes pontján foglalt helyet, Leona véleménye szerint a lehető legrosszabb és legésszerűtlenebb megoldással. Mire odaért, szinte örömmel hallotta maga mögött a csapat többi tagjának futólépéseit.

A felfegyverkezés gyorsabban ment, mint gondolta: mindenki megtanulta már, hogy milyen fegyverek használhatóak a harcban, és mit érdemes magukkal vinni. Semmi nem maradt ki, de mire végeztek, és néhányan ki is mentek a raktárból, már leszállt a helikopter az udvaron.

– Ez lesz a miénk, felszállás! – kiáltotta Leona. Jelen esetben egyáltalán nem zavarta, hogy minden szabályt mellőznek, az is szabályellenes volt, hogy kezdő csapatot az egyik legnehezebb akcióra küldenek ki, márpedig csak az ellenséges területeken volt hetesnél magasabb vészjelzés.

Leona szíve csak akkor hagyott ki ismét, amikor felszállt velük a helikopter, és kézhez kapta a dossziét, amiben az akció előzetes, rövid leírása volt. Nem írtak többet öt sornál, és ez is tele volt szakmai kifejezésekkel, amiket első átfutásra nem is értett meg. A többiek izgatottan várták, hogy mi lesz a feladat, a hadnagy – vagyis ebben a helyzetben vezető – sápadt arcát sem értelmezték úgy, hogy félniük kellene. Ennek Leona őszintén örült. Az viszont a végletekig idegesítette, hogy a feladatuk érthetetlen nyelven volt megadva, és valahol félt a megértésétől. Csak lassan jöttek át a szavak jelentései. Leona sokáig olvasta a dossziét, félve a pillanattól, amikor a csapata szemébe kell néznie, majd végre összecsukta. Az egyik szemben lévő ablak felé nézve kezdett el beszélni.

– Egy iskolát támadtak meg. A diákokat és a tanárokat túszként tartják, a mészárlás a riadó pillanatában nem kezdődött meg. Észrevétlenül kell megközelítenünk a helyszínt, mert abban a pillanatban, ahogy megneszelik az ottlétünket, valószínűleg nem lesz kit megmentenünk. A helyzet ennél rosszabb: az iskola háromszintes, négy lépcső van benne… - a lány sóhajtott. – Nem hiszem, hogy bővebben le kell írnom, hiszen az iskola a miénk.

Végre a többiekre nézett, és sápadt arcokat látott maga körül. Néhány pillanatig nem szólt senki. Leona félre tette a dossziét, bár leírták benne, hogy hogyan kell végrehajtaniuk az akciót, lépésről lépésre megtervezve mindent, a lány tisztában volt vele, hogy ezeket olyanok írják, akik nem, hogy éles helyzetben nem voltak még, de akciót felvételről sem láttak.  Leona már most képzettebb volt náluk a néhány eljátszott szimulációval, mi több, ezt az iskolát pedig három és fél év alatt második otthonaként ismerte. Mikor ismét elkezdett beszélni, már nem színtelen, hanem parancsoló volt a hangja.

– A hármas bontást fogjuk használni. Rékáék lesznek a földszinten, a főkapun mennek be. Kittiék mennek be hátul, és a hátsó lépcsőn felmennek egész a második emeletig. Leírták nekünk, hogy a régi főkaput, amely az első emeletre visz fel, berobbantották. Ezen fog bemenni az első csapat, velem együtt. A feladat: megtisztítani a terepet. Figyeljetek oda egymásra, és nem kell foglyokat ejtenünk. Emlékeztek: az iskolában két félemelet is van. A földszint csaknem üres lesz, így Rékáék mennek majd végig itt, majd a főlépcsőn át fel, az első emeletre, és onnan egyenesen át a félemeletekre. Nem hinném, hogy itt komoly ellenállásba ütköznétek – Leona nagy levegőt vett. – Valószínű, hogy nem lesz könnyű dolgunk, háromszáz iraki van az iskolában. Abban a pillanatban, hogy rájönnek, hogy támadás érte őket, már értelmetlen, hogy ott vagyunk. A feladatunk, hogy a túszokat megmentsük, és ha ezt nem sikerül végrehajtani, nem egy szúrós pillantást vagy egy szidást kapunk érte. Tudjátok a dolgotokat, úgyhogy bízom benne, hogy sikerülni fog, csak most az egyszer dolgozzatok egységesen, és senki ne akarjon kitűnni a többiek közül! – mondta, majd végignézett a csapaton. Néhány félregombolt egyenruha, össze-vissza álló sapkák, kibontott cipőfűzők. De Leona tudta, hogy most nem öltözött át senki, csak felkapták az egyenruhát a pihenőruhák fölé, amely se nem egységes, se nem feltűnő. A hadnagy elmosolyodott.

– És most még valami, amiről tudom, hogy szabályellenes: aki csak tudja, vegye le az egyenruhát, és csak azokat a fegyvereket vigyétek magatokkal, amik kevésbé feltűnőek! A kardokat tegyétek le, a tőröket hozzátok csak, és főként a kábító fegyvereket! Meglehet, hogy nem lesz elég fél óra, úgyhogy ha valakit sikerül elkábítani, akkor… – nem fejezte be a mondatot, de így is értették a szavát. – A fájdalomnövelők nem érnek sokat, ezek is rendesen ki vannak képezve. Csak a három helyettes hozhatja ezt a pisztolyt, és ezeket… - felállt, és az egyik rejtett szekrényből elővett négy tárat. Ezek is ugyanolyanok voltak, mint a fájdalomnövelő töltények, csak más színűek. – Az ellenszer. Tegyétek el, és csak az akció végén használjátok. Ki is kell jutnunk onnan, ha egyszer végzünk. – mondta, és átadta a töltényeket. Végül a falnak dőlt, és nem nézett a többiek szemébe. A szemben lévő ablakon kibámulva várta meg, míg közel érnek a helyszínhez.