Agatha Ravenna Moon:

A Macska – Kiképzés

27. fejezet

Fél óra múlva már a város fölött jártak. Leona szó nélkül előrement a pilótafülkéhez, és közölte a helikopter vezetőjével, hogy hol szálljon le. A hivatalosan kijelölt hely túl közel volt az iskolához, jóval idő előtt észrevették volna őket. A pilóta nem akadékoskodott, legalábbis nem közölte hangosan a fenntartásait, hanem egy félreeső parkban, az uszoda mellett tette le a gépet, ahol épp annyi hely volt, hogy le tudjanak szállni.

– Szálljatok ki! – intett a hadnagy, amint a helikopter ajtaja kinyílt. A csapat kisorakozott rajta, majd hármas bontásban álltak meg a helikoptertől tíz méterre. A lány még váltott néhány szót a pilótával, megjelölve a helyet, ahol fel akarnak szállni, majd ő is kilépett a gépből.

– Ismeritek a feladatot, és bízom benne, hogy nem fogja meghaladni a képességeinket – mondta Leona a többieknek, meggyőződése ellenére. Nem mondta ki, és magának sem akarta bevallani, de biztos volt benne, hogy ezen a feladaton el fognak bukni.

Egy hang nélkül indultak el utána, az iskola felé véve az irányt. Az épületet egy kis sikátoron át közelítették meg, felrúgva minden katonai rendet. Leona konkrét parancsa volt, hogy felejtsenek mindent, amit eddig tanultak a menetelési rendről, így, a civil ruhákban sokkal kevésbé voltak feltűnőek, mintha katonákként mennének. Azt is valószínűtlennek tartotta, hogy nem fogják felismerni őket, hiszen a kis fegyvereken kívül semmi nem árulkodott arról, hogy miért jöttek.

Gyorsan közelítették meg az iskolát, és a csapat három csoportra oszlott, hogy a számukra kijelölt helyeket közelítsék meg. Leona tisztában volt vele, hogy az ő kapujuk a legveszélyesebb, és az sem biztos, hogy nyitva találják.

A hátsó kapun a támadtak először, és a hadnagy arra számított, hogy már ez a támadás le fogja buktatni őket, de megkönnyebbült, mikor az első lövéseket az épület belsejéből hallotta. Összetéveszthetetlen volt a hangja az ő fegyverükének és az ellenségeseknek. A második csoport közelítette meg az épületet, a főkapun át. Leona szemmel követte, ahogy bemennek, látszólag minden gond nélkül. Leonáék támadtak utoljára, a legfeltűnőbb helyről. A régi főkapu nem csak hogy nyitva volt, de egyik szárnya a sarokvasakon himbálózott, míg a másik két méterrel odébb, a földön hevert, meglehetősen megviselt állapotban, mintha ezt a kaput robbantották volna be. Leona némán, hang nélkül intett a csapatának, a támadási jelet megadva. Tisztában volt vele, hogy már tudnak róluk, és csak reménykedhetett, hogy a civilek kivégzését nem kezdték el, hanem rájuk figyelnek, és a töltényeket nekik tartogatják. Nem hitte, hogy hat másodpercessel is szembe találják magukat, leginkább fájdalomnövelőkre számított.

Ahogy beértek az épületbe, azonnal szembetalálták magukat az ellenséges katonákkal. Leona egyetlen hangos szó nélkül parancsolt, intésekkel, és a többiek így is értették, hogy mit vár el tőlük. Ő maga is előkapta a fegyverét, bár érezte az őt eltaláló fájdalomnövelő lövedékeket, amik azonnal túlérzékennyé tették a testét. Nem foglalkozott vele, fáradhatatlanul lőtte ki és töltötte újra a kábító pisztolyát. Még találtak fedezéket, ahonnan ritkíthatták az ellenséget, de ők is fedezékben voltak. Leonának gyorsan kellett gondolkodnia. Ha itt maradnak, és nem mozdulnak ki, akkor értelmetlenül használják el a töltényeket, de ha kiugranak, valószínűleg sortűzre kell számítaniuk. Leona visszaállt a fedezékbe, és miután újratöltötte a fegyverét, intett négy emberének, hogy hagyják el a fedezéket, amint megadja a jelt. Erre sem vártak sokáig, Leona vezetésével indultak ki. A csoport többi része fedezte őket, de így is megkapták a várható sortüzet. Innen, és ez volt az egyetlen előnye, szabadon lőhettek. Leona nem töltött újra, amikor kifogyott a kábító pisztolya, hanem visszaakasztotta az övére, és villámgyorsan vette elő a fájdalomnövelőt.

Az ellenséges katonák sokkal kevésbé voltak összehangolva, mint ők, de négyszer annyian tartották itt a frontot. A negyven ellenséges katonából csak húsz maradt, és jöttek még ki a termekből, a túszokat magukra hagyva. Leona feszesen figyelt, hogy milyen hangokat hall bentről, és megkönnyebbülten vette tudomásul az örömkiáltásokat. Ezek szerint a katonák nem pazaroltak töltényeket a civilekre, hanem nekik szánták őket. A hadnagy tudta, hogy ezen a döntésen fog múlni minden: ha a jöttükre, az éles harc alatt megölik a túszokat, akkor teljesen hiába jöttek, még több kárt okoztak, mintha ide sem értek volna.

Az ellenállás egyre veszélyesebbnek bizonyult, de az ellenség fegyvertára valószínűleg ki is merült a fájdalomnövelőkben, és a hagyományos pisztolyokban. Leonáék hamarosan nem csak tűzvonalban voltak, hanem párbajokra került sor. A lánynak nem esett nehezére tőrrel harcolni, bár sokkal szívesebben forgatta a kardot. Már bánta, hogy a hosszú fegyvert otthagyatta a többiekkel is a helikopterben, hiszen az sokkal hatékonyabb volt a tőrnél. A helyzetet nehezítette, hogy az ellenséges katonáknak kardok voltak a kezében.

Hogy kit mennyire képeztek jól, azt Leona nem akarta senkivel megvitatni. Az iszonyú forgatagban, a szűk folyosón az összecsapás hangjait a falak is visszaverték, fülsiketítővé vált a zaj.

Leona egyre nehezebben bírta, és az ellenség nem hogy fogyott volna, de úgy tűnt, egyre többen vannak. A lépcsőkről, a termekből is sereglettek még kifelé. A hátsó lépcsőről – melynek Leonáék háttal álltak – újabb erősítés érkezett. Már az akciócsapatból sem volt mindenki talpon. Viviennek túl sok volt a fájdalomnövelés, így már képtelen volt az éles párbajokban kivenni a részét, helyette visszavonult a fedezékbe, és a kábító pisztolyával irtotta az ellenséges katonákat. Többen megelégelték a tőrrel való harcot, és az elhullott katonáktól megszerezték a kardokat. Ennek egyetlen hátránya volt: nem ehhez szoktak, ez a kard hosszabb és súlyosabb volt, mint amit a gyakorlatokon használtak, a lendület tovább vitte, de ugyanazzal az erővel nem tudták kellő magasságba emelni. A fájdalomnövelő is gyengítette őket, bár veszteségük még nem volt.

Leona igyekezett tudomást sem venni arról, hogy mennyire érzékennyé vált a teste, és hogy egy apró vágás is térdre kényszerítené. Fáradhatatlanul vágta ketté az ellenséges katonák fejét, olykor egy lendítéssel kettőt kiiktatva az élők sorából. Hogy a többiek mit csinálnak, azt már nem bírta folyamatosan figyelni, de bízott benne, hogy nem felejtették el a kiképzésen tanultakat.

Az ellenséges katonák nem hogy fogytak volna, de még több érkezett. Leona az utolsó pillanatig kitartott, és egy lépést sem hátrált, de végül ő maga is kénytelen volt. A lépcső felé szorították őket.

– Vonuljunk vissza! – hallatszott Saci kiáltása. Leona viszont még itt is pihenés nélkül harcolt, és úgy adta ki a következő parancsot, mintha meg sem hallotta volna a lány kétségbeesését.

– Saci, használd az ellenszert! Az utolsó erőtökkel előre, és adjatok bele mindent! – ordította túl a hangzavart. Néhány pillanattal később érezte, amint egy golyó csapódik a hátába, de a szúró érzés nem tartott sokáig. A túlérzékenység megszűnt a testében. Erre úgy indult meg előre, mintha hátulról is kergetnék, és tudta jól, hogy ha az egyel feljebb lévők nem tartják jól a frontot, akkor onnan is támadásokra számíthatnak. Azonban úgy tűnt, hogy ez a szint a központja a harcoknak, mivel fentről léptek dobogása hallatszott fel. Leona nem fordult oda, kénytelen volt előre figyelni, de félelmével ellentétben nem az ellenséges haderő támadt rájuk újabb katonákkal, hanem Kittiék érkeztek meg.

– A második tiszta! – harsogta Kitti, de Leonát hiába kereste a szemével. A hadnagy ismét a harcok sűrűjébe került, és kivágni is alig bírta magát. Záporszerűen kapta az újabb fájdalomnövelőket a testébe, de jelen pillanatban fel sem fogta őket, az ellenszer jó fél óráig hatott, és csak utána lehetett számítani rá, hogy az eddigi mennyiség egy csapásra fogja érzékeltetni magát. A lány őszintén remélte, hogy addigra vége lesz a csatának, mert ellenkező esetben, biztos volt benne, hogy elveszítik az ütközetet.

Kittiék is szó nélkül vették ismét kezükbe a zsákmányolt kardokat, és bár már nem volt egyetlen töltényük sem, fáradhatatlanul irtották a többieket. Leona csoportjánál is kifogytak lassan a tartaléktárak is, a hadnagy kezében feleslegessé váltak a pisztolyok. Itt már nem lehetett hibázni, az életük volt a tét, nem csak egy napos fogság vagy büntetés.

A hadnagy már nem parancsolt, tisztában volt vele, hogy az utolsó erejüket kell bevetniük. A szűk folyosót vérző hullák borították, lassan járni is alig lehetett, Leona bukdácsolt vívás közben. Az ellenség próbálta visszaszorítani őket. A folyosó túlvégéről érkezett ekkor egy újabb erősítés, méghozzá Leonáéknak. A hadnagy reményei szerint ez azt jelentette, hogy Rékáék is elvégezték a feladatot.

Így, hogy egyetlen folyosóra szorult a front, már ők voltak nyerő helyzetben. Az ellenséges katonák fegyelmezettségüket bizonyítva nem kerestek kiutat, bár egyre kevesebben voltak, és lassan el is dőlt a csata. Közben egyetlen szerencséjük volt: miután a katonák kirontottak a folyosókra, a civileknek volt annyi lélekjelenlétük, hogy becsukják magukra az ajtókat, melyeket kilinccsel csak belülről lehetett kinyitni. Leona a sokszor szidott iskolai igazgatásnak most először látta az előnyét.

Az ellenséges támadók már nem bírták sokáig, csak néhány percbe telt, mire az utolsó is kilehelte a lelkét. Leona egy pillanatig dermedten állt a hirtelen beálló csendben, majd eldobta az itt zsákmányolt kardot. A penge hangos csörrenéssel ért a csempézett padlóra, megtörve a némaságot. Leona végighordozta tekintetét a csapatán, a szemei a helyetteseken állt meg egy-egy pillanatra. Nem merte még kimondani, de nem látott hiányt közöttük.

*

Egy óra múlva már ismét a helikopter szállt fel velük. Időközben Leona beszélt az iskola igazgatójával, és néhány diákkal is, és meg kellett várniuk, amíg a takarítók megérkeznek, hogy valamelyest rendbe hozzák az épületet.

– Ez szép munka volt, Macskák – mosolyodott el Leona, ahogy a csapatára nézett. Többen kuncogva fogadták a megszólítást, hiszen azóta a tábortűz óta, hogy megbeszélték a csapat nevét, még soha nem nevezte így őket. Leona fáradtan dőlt hátra, és alig várta, hogy megérkezzenek. A többiek közben az akció részleteit tárgyalták ki. Néha a hadnagy is közbeszólt, vagy válaszolgatott a kérdéseikre, de ő maga nem kezdeményezett, ez az éles harc nagyon kimerítette. Leghőbb vágya volt egy hosszú, legalább huszonnégy órás pihenő, és végre esélyt is látott rá, hogy megkapják.

Amikor végre megérkeztek Pécsre, a kiképzőtelepre, már látta odalent a Viperák helikopterét. A csapat valószínűleg a körletben volt, és Leona nem is számított semmiféle fogadtatásra. Csak mikor ők maguk is kiléptek az udvarra, Viperával találta szembe magát.

– Macskák, vi… pihenj – adta ki a parancsot, mert látta, hogy a többiek már feszes sorakozóba álltak, ahogy Viperát meglátták. Az egyenruhát nem vették vissza a repülőn, néhányan a derekukra kötötték, másuk a kezükben fogták. Vipera tekintetére rá volt írva, hogy lenne kifogása ilyen téren, de nem tette szóvá. Leona ránézett, mire a csapatvezető kiadta az „oszolj” parancsot. A Macskák megkönnyebbülten indultak el a körlet felé, de Leona a férfihoz lépett.

– Ezt meg tudnád magyarázni? – kérdezte Vipera, mikor kettesben maradtak az udvaron. A helikopter pilótája ismét beindította a légcsavart a felszálláshoz, és pár pillanat múlva magukra hagyta őket.

– Öt perccel azután, hogy elmentetek, ismét riadó volt – kezdett a magyarázatba Leona, de a férfi leintette.

– Rendben, értem – sóhajtott. – Ezek szerint túl vagytok az első éles bevetésen, amire mindenkit nagy aggodalmak közepette küldenek el?

– Nem volt olyan nehéz, mint vártuk – mosolygott a lány, és mélyen a férfi szemébe nézett. Az mintha a szavát felejtette volna, mert kinyitotta a száját, de ismét becsukta. – A csapat még teljes, nincs emberveszteségünk – jelentette a lány, mire Vipera is elmosolyodott.

– Lehet, hogy tévedtem, és mégis jó vezető lesz belőled… Macska – alig észrevehetően kacsintott a lányra. Leona mosolya szélesebbre nyílt ettől a megszólítástól, de nem válaszolt rá. Összefonódott a tekintetük, és észrevétlenül fogyott el közöttük a távolság. A hivatalos hangnemet régen elfelejtették, egyikük sem törődött vele. Vipera még közelebb lépett, a tekintetében vágy tükröződött, és a következő pillanatban az ajkuk összeért.